5. fejezet

Hola ^^

Megérkezett az 5. fejezet. Diotyr és Jocelyn végre találkoznak, Roaldból pedig kijön az állat.

Jó olvasást :'D

UI.: szokásos visszajelzés, facebook, lájk... tudjátok... hülyeségek, amik jól esnek :'D
UUI.: és ezúton is szeretném megköszönni a Blogger Award-on való jelölésemet *-*

forrás: xxx

Másnap reggel ismét kopogás zörgette meg Avery hálószobájának ajtaját, de ezúttal nem szólt ki senki. Leina újra kopogtatott, ám miután ezután sem érkezett válasz, óvatosan benyitott. Odabent az elhúzott függönyök miatt félhomály várta és hulla csendesség. Az emlékek villámgyorsasággal bukkantak fel, a fejében ismételten lejátszódott az az órának tűnő másodperc, amikor megpillantotta a halott hercegnőt a földön feküdni. Mindent ellepett a vér, Roald pedig az ölében szorongatta a testvérét, közben úgy üvöltött, akár egy megsebzett állat. Azóta is terjeng a mese, miszerint a herceg azon az éjszakán lavinákat indított el a hangjával a hegyekben.

Gyorsan az ablakhoz szökkent, és elhúzta a függönyt. A reggeli fény kíméletlen dárdaként hatolt be a szobába, a sávjaiban táncoltak a porszemek, amelyeket a cseléd a lépéseivel kavart fel. A nő idegesen pillantott az ágy felé, és őszintén megkönnyebbült, amikor látta a takarót megmoccanni. Jocelyn háton feküdt, és vékonyka termete miatt laposnak tűnt az ágy.

Leina fellélegzett. Nagyot sóhajtva dugta a füle mögé egy eltévedt fekete tincsét, aztán közelebb lépett az alvóhoz. Eddig még nem volt rá alkalom, hogy aludni lássa, ezért csak óvatosan ébresztgette. Először leemelte a fejéről a takarót, de azonnal megrettenve eresztette el. Ugyan Jocelynban jelenleg nem volt semmi nemesi, kócos hajjal, nyitott szájjal, a karjával a feje fölött hortyogott, egy röpke pillanatra mégis mintha Averyt látta volna ‒ annak ellenére, hogy a fiatal hercegnő mindig szoborhoz hasonlóan, kőmereven álmodott.

A déli hosszú másodpercekre lehunyta a szemét, és lassan préselte ki magából a levegőt. A vár falai között ő volt Avery legjobb barátnője, a tanítója, hiába volt csak alig öt-hat évvel idősebb nála. A nővérének érezte magát, egy olyan embernek, akiben a vörös hajú szépség feltétel nélkül megbízik, és valójában így is volt, és maga is majdnem meghalt, amikor ő is. Nem csak az apja eszét és Roald szívét vitte magával a hercegnő a holtak birodalmába, hanem egész Nesirilből kiszakított egy darabot, belőle is. Most pedig, ahogy egy röpke másodpercre ismét látta őt, újra teljesnek érezte magát. És ez őszintén idegesítette.

‒ Kisasszony. ‒ Ahelyett, hogy tovább gondolkodott volna, inkább finoman megrázta Joce vállát.

Nem sokkal ezután az idegen álmosan felmordult, és egy nyújtózással együtt végigsimított az arcán. Az ujjai nyomán felnyíltak a furcsán metszett, mandulaívű szemek. Leina majdnem, hogy csalódásként élte meg a sárga íriszek hiányát.

‒ Jó reggelt – köszöntötte a cseléd kedvesen, de kissé zavartan.

‒ Neked is – mosolyodott el fáradtan Jocelyn, közben felült. ‒ Minden rendben? – kérdezte bágyadt hangon.

‒ P-persze, Av… – állt neki a szokásos névnek, de megakadt, amitől Joce elnevette magát.

‒ Tényleg, hiszen még meg sem beszéltük, hogyan szólíts.

‒ Elnézést kérek, kisasszony.

‒ Ugyan már, kérlek! – legyintett kiábrándult arccal. ‒ Ne szólíts kisasszonynak… tudjuk, miért ne.

‒ Rendben – bólintott Leina félszegen. ‒ Akkor milyen néven hívhatlak?

A szőkeség kiugrott az ágyból, és magabiztosan nyúlt kézfogáshoz, amitől Leina egyenesen megtántorodott.

‒ E-ez itt nem szokás? – húzta vissza vonakodva maga elé a kezét. Akaratlanul is a keresztjét kezdte el babrálni.

‒ Nem igazán – rázta meg a fürtjeit a déli.

Szép termetű, gömbölyű vállú teremtés volt, aki ugyan most jobban hasonlított egy megszeppent őzikére, az ausztrál pontosan tudta, hogy csupán az általa betöltött furcsa szerep miatt. Vékony szeme és éles tekintete azonnal árulkodott a benne rejlő erőről.

‒ Akkor hogyan köszöntitek egymást?

‒ Általában szavakkal.

‒ Nem szoktatok kezet fogni?

‒ Dehogy, az túl személyes! – visszakozott értetlenkedve. Jocelyn látta az ajkain a kérdést, amelyet nem mert feltenni, ezért inkább megválaszolta.

‒ Nagyon messziről jöttem. ‒ Beszéd közben fájdalmasan görbült felfelé a szája.

‒ Ha a kisa… ‒ Leina elakadt, kicsit megrázta magát, aztán újrakezdte. ‒ Ha udvarias akarsz lenni másokkal, akkor így kell köszönnöd ‒ magyarázta, majd lazán előre nyújtotta a karját. ‒ Érintsd a kézfejed az enyémhez!

‒ Jocelyn vagyok – mutatkozott be udvariasan, miközben összeért a bőrük. ‒ De talán jobb, ha a király előtt az ő nevén szólítasz.

Pár pillanatig feszülten pislogtak egymásra, az iménti kellemesebb hangulat elillanni látszott. A csendet az idegen törte meg.

‒ Nos, mit hoztál nekem ma reggel?

‒ Az ünnepségre készülve egy kicsit díszesebb öltözéket.

‒ Sajnálom, hogy tegnap nem sikerült elindítani a hajót.

‒ Ne sajnáld ‒ válaszolta Leina komoran, közben a másik kezébe nyomta az öltözéket.

Jocelyn elborult arccal vonult a tükrös asztal mellett álló paraván mögé. Furcsállta a cseléd viselkedését, hiszen miért ne örülne egy újabb próbálkozásnak.

Magába fordulva kezdett vetkőzni. Gyorsan kibújt a lenge, szürke anyagú hálóköntöséből, hogy felvehesse a fehérneműt, ami igencsak pimasz darab volt. Az alja csupán a combhajlat finom bőrnél kezdődött, teljesen szabadon hagyta hosszú, izmos lábait. Ezzel egybeolvadva ívelt fel testére a selyem a hasát és domborodó melleit elfedve, majd két karját vékony pántokba dugta. Egészen eddig nem sok nővel találkozott, de Roald öltözékéből kiindulva aligha tudta elképzelni, hogy a nők ilyeneket hordjanak. Egyáltalán nem volt praktikus, nem melegített, legfeljebb egy férfi számára lehet lenyűgöző.

A gondolatra görcsbe rándult a gyomra. Belegondolva ez a kis színjáték több veszélyt rejtett magában, mint elsőre tűnt. Attól függetlenül, hogy háború közeleg, neki pedig tartania kell a népben a lelket, a többi hercegnői nehézséggel is szembe kell néznie: mi történne például, ha Bregor gondolna egyet, és hozzáadná valakihez?

Jocelyn kezéből kicsúszott a ruha, ahogy végigfutott rajta a félelem.

‒ Minden rendben? – kérdezte Leina az anyag surrogását hallva.

‒ P-persze – nyekeregte nehézkesen, majd lehajolt a csodálatos darabért, ami már egy cseppet sem tűnt olyan vonzónak.

Nem sokkal ezután háttal állt a cselédnek, aki szorgos ujjakkal gombolta be hátul a fehér kőből faragott gombokat. Elöl a dekoltázsnál ugyanilyen kőzetből készült bross díszelgett, ami alá a fekete bundagallért varrták. A szőrme finoman ívelt fel a mellkasán, és fonódott össze a nyaka mögött. A ruha piszkos türkiz hullámként omlott le Joce egész testén, egyetlen illesztés vagy dísz nélkül, a maga egyszerűségében volt lélegzetelállító, mindemellett a nő eperszőke haja szinte világított a szín miatt.

‒ Amíg felveszed a csizmát, én hozok reggelit – mondta hidegen Leina, és el is indult az ajtó felé, ám az idegen belékapaszkodott.

‒ Ne! ‒ Zavartan vette észre az indulatot a hangjában, ezért visszafogottan folytatta. ‒ Ma csatlakozni szeretnék a többiekhez.

‒ Ahogy szeretnéd – biccentett a déli, aztán újfent elindult, viszont ismét az útját állták.

‒ Kérlek, segíts nekem! ‒ Lassan megkerülte Leinát, hogy szembe álljon vele. ‒ Mindig te szolgáltál ki, gondolom ez Avery esetében is így volt, igaz?

‒ Igen – válaszolta nehézkesen.

‒ Kérlek, mesélj nekem róla! ‒ Jocelyn olyan szépen kérlelt, mint még soha, mégis kiábrándult tekintettel találta magát szemben. ‒ Roaldot nem merem kérni, de mindent tudnom kell róla. Ha nem ismerem őt eléggé, akkor a király… sőt mindenki…

‒ Ez a terved?! – Szinte a semmiből förmedt rá a déli. ‒ Csak bejössz ide, felveszed minden ruháját, és átveszed a helyét?

‒ N-nem… eszemben sincs. De kérlek, értsd meg, nem beszélhetek erről Roalddal!

‒ Miért gondolod, hogy csak neki nehéz a halála?! – ordított fel fájdalmasan a cseléd, fekete szemei könnyel teltek meg.

‒ Leina! – A herceg hangja úgy szakította félbe a vitát, akár a legélesebb penge. ‒ Mégis mit képzelsz magadról?!

Roald dühösen csörtetett be a szobába, erős ujjai karomként mélyedtek a déli vállába, aki ettől felszisszenve fordult felé.

‒ És te mégis mit képzelsz?! Idehozol egy jöttment ribancot, aki csak egy kicsit hasonlít rá, a helyére ülteted, majd mindenkitől elvárod, hogy úgy tegyen, mintha mi sem történt volna?!

‒ Ezt most rögtön fejezd be! ‒ Jocelyn rettegve figyelte a herceg egyre inkább reszkető öklét. Az eddigi kedvességnek nyoma sem volt többé benne, orrfacsaró bűzként terjengett a bőre minden egyes pórusából a harag.

‒ Ha tudnád, miket suttognak rólatok, akkor…

Hangosan csattanó pofon törölte le az őrült vigyort Leina arcáról, és szinte rögtön ezután vasmarokkal ragadták meg az állkapcsát. A nő mozdulni sem bírt a félelemtől.

‒ Mégis mit? – sziszegett undorodva a barna arcba. ‒ Ha eddig ilyen nagy volt a pofád, akkor folytasd, szolga!

Jocelyn sikoltva ugrott a férfinak.

‒ Roald, az istenért! – Próbálta a vállát meglökve észhez téríteni, de hiába, észre sem vette. ‒ Ereszd el, nem hallod?! – kiáltott rá, ezúttal a kezére ütött, teljesen hatástalanul. Idegesen tett pár lépést hátra, segítség után kutatva figyelte őket.

Olyanok voltak, mint a viaskodó állatok, és ugyan éppen a trónörökös volt fölényben, a nőt nem rémítette meg. Bátran fujtatva nézett farkasszemet az urával.

‒ Úgy érzem, elfelejtetted, kivel beszélsz! – folytatta mérgesen és kimérten. ‒ Nem a lovászfiú vagyok, Leina, hanem a királyod. Senkinek nem tartozom semmiféle magyarázattal. ‒ Undorodva lökte el magától a lányt, aki ettől majdnem hátraesett. Jocelyn azonnal a segítségére ugrott, de még mielőtt elérhette volna, a déli megvetette a lábait, és szégyenkezve, a földet bámulva kezdett el beszélni.

‒ Elnézést – hajtotta meg magát alig láthatóan, majd kihúzott derékkal távozott a hálóhelyiségből.

‒ Ez mégis mire volt jó?! – fakadt ki azonnal Joce, amint becsukódott az ajtó. ‒ Te így rendezed le a problémáidat? Erőszakkal?

‒ Mégis mit kellett volna tennem?! – förmedt az áltestvérre. ‒ Hagyjam, hogy így beszéljen hozzád?.

‒ De igaza van! – csattant fel. Az ajkai reszkettek a harag és a félelem egyvelegétől, a szemében könny csillogott.

‒ Hogy mi? – meredt rá kiábrándultan Roald.

‒ Mégis hogy vehetném át a helyét? Senki sem fog elfogadni. Ha ő így gondolja, akkor…

‒ Leina Avery legkedvesebb barátnője volt, érthető, hogy felzaklattad.

‒ De téged miért nem?! – zokogott fel Joce. Az arcáról lehulló könnyek a bőrétől elválva azonnal kemény arannyá válva koppantak a padlón.

Roald nagyot sóhajtott. Az ábrázata ellazult, nem volt többé mérges. Finom léptekkel közeledett a sírdogáló idegen felé, aztán leguggolva felvette a lepottyant könnyeket.

‒ A tegnapi után azt hittem, nyilvánvaló. Akármennyire is ellenkezni próbálok, és akármennyire fáj a jelenléted, miattam vagy itt. Az én gyászom zsarolt ki téged, és hozott át erre a földre. Ha nem az enyém, akkor Leináé. Ha nem az övé, akkor Nesirilé. ‒ A herceg lassan felállt, és a lány kezébe nyomta a könnyeit. ‒ Itt te vagy az igazi áldozat, nem mi. Te elvesztettél és feláldoztál mindent, csak miattunk, akaratodon kívül. Idővel majd mindenki észre fogja venni a jótékony jelenléted ‒ búgta békésen.

‒ Miért vagy ebben olyan biztos? – kérdezte szipogva.

‒ Mert amióta Avery elment, tegnap aludtam át először egy teljes éjszakát – mosolyodott el fájdalmasan a herceg. ‒ És ezt neked köszönhetem, átvonzott.

Jocelyn akaratlanul is elmosolyodott, és megtörölte az arcát.

‒ Nem lehetne elmondani neki?

‒ Leinának?

‒ Ühüm – bólogatott. ‒ Hiszen ő is déli, a mese pedig onnan származik, nem?

‒ Nem tudom, mennyire hinne nekünk…

‒ Látom rajta, mennyire fáj neki, és mennyire nem érti. Nem érdemli meg, hogy kétségek között legyen.

‒ Majd meglátom, mit tehetek – somolygott Evinrud. Avery pontosan ugyanezeket a szavakat használta volna. ‒ Mivel sikerült ennyire feldühítened?

‒ A jelenlétemen kívül?

Roald kérdőn tárta szét a karjait. Ijesztően gyorsan változtak benne az érzelmek. Valószínűleg Jocelyn sosem fogja elfelejteni, milyen hangja volt annak a pofonnak, mégsem érezte magát veszélyben.

‒ Nem biztos, hogy jó ötlet – suttogta a szőke. ‒ Lehet, te is megharagszol érte.

‒ Kétlem – fonta össze a kezét.

‒ Nos… én… Averyről faggattam. A helyzet miatt… mindent tudom kéne róla – mondta visszafogottan, közben végig Roald arcát vizslatta, amiről szépen lassan olvadt le a mosoly. ‒ De nem kell mondanod semmit – emelte fel a kezét védekezőleg.

‒ Tudod még, merre van a télikert? – tette fel neki a kérdést fejvakarás közben.

‒ Szerintem eltalálnék oda.

‒ Most sürgős elintéznivalóm van, de egy óra múlva találkozunk ott, rendben?

Nagyjából harminc perc telhetett el, amikor Jocelyn az övkabátjáért nyúlt. Ügyesen húzta magára, aztán elindult a déli szárny felé. Odalent az őrök illedelmesen köszöntötték, mintha mindig is itt lett volna.

Maga is meglepődött, milyen könnyedén eltalált a télikerthez. Ügyesen sétált végig a folyosók és ajtók között, csak az emlékezetére hagyatkozva, egészen addig, amíg ki nem lyukadt a pilléres folyosónál. Az ajtó kinyitásával hatalmas hópelyheket kavart fel, amelyek lassan és ritkán ereszkedtek le a szürke felhők közül. Otthon sosem látott havat, így gyermeki jókedvűséggel nyújtotta ki menet közben a tenyerét. Megkapaszkodott az egyik vékony oszlopban, amitől azonnal átfagyott tenyere, mégis inkább a bőrén felolvadó, és apró vízcseppeket hagyó jégkristályokkal törődött. Jocelyn az ajkába harapva mosolygott a csiklandós érzéstől, majd előre nézett további pelyhek után kutatva, azonban mást talált.

Egy fejtetőtől összefont hajú, piszkosszőke férfi ült az egyik padon a szökőkút mellett, és meredten őt figyelte. Acélkék szemei élesen csillantak meg a gyermeki teremtés végigmérése közben, aztán türelmesen leemelte a keresztben lévő lábát a másikról. Egymás tekintetébe gabalyodva mindkettejük teste kezdett megdermedni. Jocelyn elfutni akart, de nem tudott, Diotyr pedig felállni volt képtelen, csak a hátát egyenesítette ki, közben észrevétlen maga mellé helyezte a könyvet, amelyet olvasott. Lassan kevély mosoly ült ki a borostája alá.

Félmeztelen volt, az övkabátja alá nem vett fel felülre ruhát, mégsem tűnt úgy, mint aki fázna. Borotválatlan mellkasa és izmos hasfala ütemesen mozgott a légzése tempójára, és hogy jobban széttáruljon rajta a kabát, erőtől duzzadó karját lazán megvetette a pad háttámláján. Jocelyn tekintete szinte falta az apró részleteket és mozzanatokat, végigkövette a test ívét, mígnem végül ismét visszatért a férfi forró tekintetéhez és az egyre inkább szélesedő vigyorához.

Ekkor hirtelen sarkon fordult. Mintha valaki egy tengely mentén pörgette volna meg, és tolta volna ki a télikert előcsarnokából. Bárki is volt ez a valaki, örökké hálás lesz neki.

Hátával a hideg falnak lapult. Elképzelni sem tudta, ki lehetett az odabent. Egy cseppet sem volt meglepődve a jelenlétén, sőt, mintha csak azért ült volna odakint, mert tudta, hogy előbb utóbb ő is oda fog keveredni. Mindez megmagyarázta volna azt a győzelemittas ábrázatot.

‒ Korán jöttél. – Roald hangja érdeklődve zengett.

‒ Öm… nem bírtam ki – válaszolt összerezzenve.

‒ Hamarabb végeztem, ha gondolod, mehetünk – mondta, és rögtön a nehéz ajtónak feszült, hogy kinyissa.

A másik halkan követte. A szíve a torkában dobogott. Kíváncsian kukucskált át a bátyja válla fölött, azonban a szőke ismeretlennek hűlt helyét találta, annak ellenére, hogy nem látta távozni.

‒ D-de hát… ‒ hebegte zavartan

‒ Mi az?

‒ Az előbb volt itt valaki. ‒ Kissé lemaradt, beszéd közben gyorsan zárkózott fel a herceg mögé.

‒ Ki? – vonta össze a szemöldökét.

‒ Mindegy… nem fontos… ‒ Zavartan vakarta meg a karját.

Roald céltudatosan vezette át a télikerten. Kacskaringós, díszfákkal és virágokkal övezett keskeny ösvényeken keltek át. Olyan növények voltak ezek, amelyeket még a nesirili hideg sem volt képes elpusztítani, bár a hó vastagon ült meg rajtuk.

Az egyik ilyen kis kikövezett ösvény egy eldugott, kissé elhagyatott várrészhez vezetett. A falakat vastagon benőtte a borostyán, és itt-ott omladozott is az épület.

‒ Fogd ezt! – Egy égő lámpást nyomtak a nő kezébe, ezután Roald a kétszárnyú ajtónak rugaszkodott.

Minden erejét be kellett vetnie, hogy az összefagyott zár egyáltalán kilazuljon. Az óriási bejárat halkan csikorogni kezdett, megdöngette a több éve magányosan hagyott falakat, amelyek most jegesen csikorogva szabadultak meg a kilazult darabkáiktól.

Odabent teljes sötétség uralkodott. A herceg visszavette a lámpást, majd elindult előre.

‒ Mi ez a hely? – kérdezte a másik.

A halovány fény szinte teljesen elveszett a mindent átitató homályban. Nem látszottak a falak, csupán a trónörökös masszív teste és erős arca volt látható. Úgy tűnt, mintha a lányt egyenesen a pokolba vezetnék, mégsem félt. Valamiféle mindent elfojtó nyugalom áradt az épületből.

‒ Apám festménycsarnoka. ‒ A járásuk hangosan visszhangzott a köveken. ‒ Egykoron dicső volt… akárcsak Királydomb.

Jocelyn lassan beérte a férfit, felvette az ő tempóját, és kíváncsian fürkészni kezdte a vonásait.

‒ De ez is, akár a húgom szobája, egy éve teljesen elhagyatottan áll.

‒ Azóta nem jött ide senki?

‒ Mégis ki jött volna? Apám azt hiszi, még mindig él, a többieknek pedig túl fájdalmas az ittlét.

‒ Nem muszáj itt lennünk – mondta a szőke visszafojtott hangon.

‒ Igazad van, mindent tudnod kell róla, ha olyanná akarsz válni, mint ő.

Nem kapott választ. Evinrud éppen annyira bele volt őrülve a színjáték kialakításába, mint az apja a lánya halálába. Egyikük sem volt hajlandó tudomásul venni a valóságot. Igazság szerint Jocelyn nem akart olyan lenni, mint Avery, csupán a helyére kellett lépnie bizonytalan ideig. Máskülönben az elmondottak alapján, ha akart sem is tudott volna. De erről egy szót sem szólt, inkább rideg mosollyal meredt előre.

Nemsokára megálltak. Roald felemelte a nyikorgó lámpást, a fénye táncolva kúszott az egyik festményre, amely egy kőmerev, mégis kedves arcú, fiatal lányt ábrázolt. Tűzvörös haja egyenesen omlott gömbölyű vállaira, a ruha pedig tökéletesen állt a telt keblein. A bőre hófehér és sápadt, teljesen makulátlan, és a hajszíne ellenére egy szeplő sem csúfította el.

‒ Már értem ‒ suttogta Joce elképedve. Az eszében csak az járt, hogy egy ilyen elképesztő jelenség tulajdon apja mégis mi módon bírta összekeverni őket?...

‒ Te is látod? – Roald meghatódva tette fel a kérdést.

Most egyszerre szemlélte mindkettőjüket, sokkal inkább kiütköztek a köztünk lévő különbségek, mégis hasonlóbbnak vélte őket, mint valaha. Jocelyn jelenléte ugyanolyan érzéseket ki váltott belőle, mint az igazi húgáé, semmi kétség nem volt benne tovább.

‒ Angüg szíve – tette aztán hozzá halkan.

‒ Hogy mi?

‒ Averyben dobogott Angüg szíve. Annak a hatását érzed most.

‒ És ez mit jelent?

‒ Hogy mindenkit azonnal lenyűgözött, nem akadt ellensége, mivel még akik utálták volna, azok is imádták. Végtelenül kedves volt, és egy szavával kiolvasztotta mindenki szívéből a jeget. Mindenki a szavain csüngött, akármit kért, kérdés nélkül teljesítették, még ha az nem is volt mindig a legjobb döntés.

‒ Karizma – kuncogott Joce, de értetlenkedő pillantást kapott. ‒ Mindegy – legyintett. ‒ Mégis hogyan helyettesíthetnék egy ilyen embert?

‒ Angüg szívéhez születni kell. Nélküle az emberek tiszteletét cselekedetekkel kell kivívni.

‒ Fogalmam sincs, mit tehetnék ‒ horkant fel. ‒ Teljes ellentétje vagyok.

‒ Teljesen ugyanolyan vagy, mint ő – nevetett fel gyengén a trónörökös.

Kesernyésen húzódott szét az áltestvér szája.

‒ Ezért üvöltött ma velem Leina?

‒ Nem. Ezért hajtott neked mindenki szó nélkül fejet már elsőre. Leina egyelőre nem lát tovább a húgom elvesztésénél.

‒ Ezek szerint neked sikerült? – tette fel neki a kérdést félve.

A csarnok vaskos falait megrezgette a kint felhangzó dobütem. Kürtök és dudák szava harsan fel, melybe emberek tapsolása és vidám kurjongatása vegyült.

‒ Kezdődik az ünnepség – jelentette ki Roald. ‒ Menjünk!

Amint kimondta, már el is indult, és elvitte magával a fényt. Avery gyönyörű vonásait bekebelezte a sötétség, csupán űr maradt a helyén. Jocelyn viszont nem mozdult. Meredten bámult bele a semmibe, mintha még mindig előtte lenne a festmény, és a mellkasához kapott. Immáron pontosan tudta, mit érezhetnek a Nesiriliek, holott ő csak pár percre látta a lányt. És már azt is tudta, feleslegesek a szép szavak, sosem lesz olyan, mint az igazi hercegnő.