4. fejezet

Sziasztok ^^

Megérkezett az új fejezet. Elég hosszúra sikerült,szóval most duplán kíváncsi vagyok a véleményetekre ^^

Kérlek, írjatok nekem kommentet, nagyon kíváncsi vagyok mindenre, amit gondoltok :)

Ha szeretnétek és támogatni akartok, akkor lájkoljátok a facebook oldalamat, ahol rengeteg rajzot és sok-sok infót osztok meg a történettel és miegymással kapcsolatban ^^

Jó olvasást mindenkinek!

Jocelyn feszengve ült a félsötét szobában. Ugyan a Nap már felbukkanóban volt a távolban meredező hegyek mögött, a törött ablaküveg helyére rögzített deszkák még a hajnal kevés fényét is elvették. Felnézve tompán, homályosan és fenyegetően látta magát a tükörben. A háta mögött pattogott a tűz, de mit sem ért az egyéves fagy ellen. Amióta csak itt volt, folyamatosan rakták a kályhát, a hálószoba mégis hűvös és fojtogató maradt. Az ágy sem melegedett át, a frissen felhúzott takaró, párna és a zsákokba tömött szalma teljesen áthűtötték a testét, ha beléjük feküdt, mintha csak a halálát akarnák. Avery helye is hasonló a Fafrilse mélyén.

Az átvonzott körme nagyot roppant a fogai alatt. Idegességében állandóan a körmét rágta, olyan volt ez, mint az Evinrudoknál az ujjak ropogtatása. Azonnal kivette a szájából a kezét, és a jócskán meggyötört szarura nézett. Ostobaságnak tűnt, mégis a lepattogzóban lévő körömlakkját sajnálta a legjobban. Tudta, hogy amint lemállik az utolsó festékdarabka, valószínűleg soha többé nem lesz rajta másik. Ez a vörös szín az otthonához kötötte, a családjához, a barátaihoz. Emlékezett, hogy hétfő reggel milyen sebtében kente fel az edzés előtt. Ocsmány munka lett, több helyen bele is nyúlt, de nem volt ideje lemosni. Ha tudta volna, hogy másnap egy olcsó, drogériás körömlakk lesz az egyetlen dolog, ami az otthonához köti, inkább elkésik az edzésről.

Olyan hirtelen és elszántan pattant fel az ágyról, mintha valami célja lenne, de amint felegyenesedett, meg is torpant. Az ajkába harapva nézett körül a helyiségben, amelyre még jócskán ráfért a felújítás. Roaldnak hirtelen kellett szobát találnia, és Bregor esetleges látogatására is számítani kellett, ezért szinte elkerülhetetlennek tűnt, hogy Avery régi szobájában szállásolják el. Azonban ez olyan rossz állapotban volt, hogy alig lehetett élhetővé tenni ezalatt a két nap alatt. A szolgálók felsöpörtek és leszedték a falakról a pókhálókat, kicserélték az ágyneműt, de igazából minden maradt ugyanolyan romos állapotában, mint azelőtt. Az ablakot még nem tudták pótolni, mint ahogy az ágy jobbján álló törött szépítkezőasztalt se vitték el. A padlót eltakaró szőnyegek még mindig piszkosak voltak és porszagot árasztottak magukból. Mégis az az istenverte kiűzhetetlen hideg tette lakhatatlanná a szobát.

Hiába volt kényelmetlen, az idegen nem mert kilépni innen. Érezte a falakból áradó fenyegetést, mégis inkább maradt itt és viselte el, minthogy lemenjen és körülnézzen, netalán emberekkel találkozzon. Roaldon kívül eddig csupán néhány szolgálóval futott össze, de azok is olyan megszeppent arcot vágtak, hogy soha nem fogja elfelejteni. Bregort leszámítva mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy ő nem Avery, nem a hercegnő, csupán egy idegen, aki valahogy a falak közé keveredett. Ennek ellenére a herceg parancsára kénytelenek voltak jó arcot vágni az egészhez; Leina reggel, délben és este tálcán kínálta neki az ételt, naplementekor meleg vizet hozott a mosdáshoz, napfelkeltekor pedig friss, mesterien varrott királyi öltözékbe segítette bele. Persze cél nélkül. Jocelyn nem mozdult ki a szobából, így nem is gyönyörködhetett benne senki.

A mai nap egy smaragdzöld, nehéz anyagú öltözéket húztak rá, amelyen az egyszerűsége ellenére mégis látszott a kemény munka és az odaadás. A dekoltázst és a hosszú ujjak végét sűrű, barna szálakkal szabdalt prémmel varrták körbe, a fűzőt pedig selymes anyagú szalaggal húzták meg, bár teljesen feleslegesen. Jocelyn túlságosan vékony és lapos volt egy fűzős ruhához. Éveken át dolgozott a kockás hasért, ezalatt pedig szinte fiússá simult a mellkasa, így már-már nem is volt mit összehúzni rajta. A fűző két fele szinte összeért, a lánynak mégsem lett formásabb dereka.

A tehetetlenség miatt Joce körme ismét a szájába vándorolt, közben tétlenül bámult maga elé. A bambulásból az ajtón megdörrenő kopogás rántotta ki. Véletlenül túlságosan nagyot roppantott a fogával, amitől a körme beszakadt és vérezni kezdett. Fájdalmasan felszisszenve ült le az ágyra, és várta a belépőt.

Roald jókedvűen tárta ki az ajtót, a mosolya pedig még szélesebbre húzódott, amint meglátta a szép ruhába öltözött hasonmást. Ugyan nem az igazi húga volt, mégis jó érzéssel töltötte el, hogy valaki legalább lélegzett ebben a szobában.

‒ Jó reggelt – hajtotta meg kissé nehéz fejét. Csak ekkor tűnt fel a lánynak, hogy valami ruhaneműt tartott a kezében.

‒ Neked is – kapta meg a köszöntést a herceg egy kissé erőltetett mosoly kíséretében.

‒ Hogy aludtál? – érdeklődött, közben közelebb lépett hozzá. A kiszáradt padlólapok keservesen recsegtek a nehéz test alatt. ‒ A szolgálók panaszkodnak, hogy akárhányszor bejönnek tenni a tűzre, mindig ébren találnak.

Jocelyn görbén fölfele nézett az állítólagos bátyja gyermekien kíváncsi arcába. Felettébb jókedvűnek tűnt. Valójában csak a találkozásukkor látta rosszkedvűnek, azóta teljesen eltűnt minden sötét felleg az idegességtől ráncos homlokáról. A nő nem bírta megállni, hogy ne eresszen el egy őszinte mosolyt. Mindig furcsa volt a herceget ebben a helyiségben látni. Valójában maga a szoba tágas, talán túlságosan is egy olyan apró hercegnőnek, mint Avery, de akárhányszor belépett ide Roald, minden olyan aprónak tűnt. Nem pont azért, mert a férfi robosztus, a ráaggatott nehéz prémek pedig csak növeltek a termetén, sokkal inkább a tekintélye miatt lett hirtelen minden más jelentéktelen.

‒ Nem tudok aludni. ‒ Kis habozás után nehézkesen törtek fel a nő szájából a szavak.

‒ Miért nem? – tudakolta a herceg őszinte aggódással.

‒ Amikor idekerültem, olyan fáradt voltam, mint még soha, de amint lehetőségem lett kipihenni magam, nem ment. Azt hiszem, túl fáradt vagyok a pihenéshez – kuncogott fel gyengén Jocelyn.

‒ Nem kényelmes az ágy? Valami hiányzik?

Válasz nélkül maradt a trónörökös. Csak miután végiggondolta, akkor ötlött belé, mekkora marhaságot kérdezett.

‒ Akkor talán ez segíteni fog – vágta közbe gyorsan, majd kutatni kezdett a zsebében.

Elsőként az oda rejtett aranykönnyet érezte meg, majd egy vékonyka láncot. Óvatosan csípte össze, és elégedett vigyorral lengette meg az idegen orra előtt.

Jocelyn a nyakához kapott. Az elmúlt napok förgetegében észre sem vette a hiányzó nyakláncát.

‒ Istenem, Roald! – kiáltott fel örömében, miközben egy lépéssel a herceg előtt termett a kezét tartva. A nyakék halkan csilingelve landolt a tenyerében. ‒ Mégis hol találtad ezt? ‒ A Joce arcán tündöklő boldogságtól a testvére büszkén húzta ki magát.

‒ Tegnap lenéztem a Lidérc-rengetegbe, hátha van ott valami jele az érkezésednek, de csak ezt találtam. És mivel fogalmam sincs róla, mi ez, biztos voltam benne, hogy a tiéd – nevetett.

‒ Igen, az – bólogatott hevesen a lány, közben ügyesen bekapcsozta a nyakéket.

‒ És mi ez? – vizslatta a herceg érdeklődően.

‒ Ez egy kereszt – simított végig finoman az apró medálon. ‒ Otthon ez… egy vallás jelképe.

‒ Milyen vallásé?

‒ Római katolikus vagyok.

Néhány másodpercig értetlenkedve néztek egymásra, majd mindketten elnevették magukat.

‒ Ha bárki kételkedne az átvonzottságodban, csak mesélned kell erről a sok ostobaságról, és meg sem mer majd szólalni! Normális ember nem tudna ilyeneket kitalálni.

Az ostobaság szó hallatán Joce kissé megemelte a szemöldökét, de a férfira hagyta. Csakúgy, mint neki itt minden, biztosan a katolicizmus is furcsán hathat az ittenieknek.

‒ És az a kifeszített ember a kereszteden? Ő az istened trófeája?

‒ Öm… nem egészen – hebegte a nő. Zavartan nevetgélve és nagy levegőket véve próbálta leegyszerűsíteni a dolgot a fejében. ‒ Ő az istenem fia.

Roald tekintete elsötétült.

‒ És még te voltál fölháborodva a Fafrilsék miatt, amikor a te istened azt akarja, hogy a kifeszített gyerekének a képét hordd a nyakadban?

‒ Ez nem ilyen egyszerű – nevetett Jocelyn.

‒ Már hogy ne lenne! – csattant fel felháborodva Roald. ‒ A halottak békét érdemelnek, és nem akarnak holmi ékszerré válni.

‒ Mi az alázatunkat fejezzük ki ezzel. Ez csak egy jelkép.

‒ És mégis miért halt meg az az ember a kereszten? Ha igazi férfi lett volna, akkor küzd az életéért, és nem hagyja, hogy a kezeit így…

‒ Odaszögezték – segítette ki.

‒ Igen… ez nagyon lassú. Miért nem kapta el őket fél kézzel? Ha kell, én akár öt embert is meg tudok fojtani egy marokkal.

Jocelyn szemei kikerekedtek. Levegőért kapkodva próbálta nem elképzelni, ahogy ez a kedves férfi éppen öt emberrel végez. Aztán akaratlanul is az eszébe ötlött a kérdés: vajon honnan tudja a pontos számot?...

‒ Ő értünk halt meg, emberekért. A… bűnösökért.

‒ Akik a börtönben vannak? Mégis ki akarná föláldozni az életét egy börtönlakóért?

‒ Nem, ez nem… ‒ A nő zavartan túrt a hajába. Egyfelől idegesítette a számára egyértelmű, ráadásul nagyon fontos tanok magyarázása egy kétkedőnek, másrészt nagyon élvezte. Ugyan Roald felfogása régen túllépett az istenkáromláson, a különös helyzet teljesen felmentette. Valójában az egész beszélgetés alatt egyikük arcáról sem lehetett volna levakarni a jókedvet.

‒ Másfelől egy isten nem hagyja meghalni a fiát. Ha kell, akár önmagát áldozza fel, de a gyereke fontosabb a saját életénél.

‒ Jól van, jól van – kacagott fel Joce. ‒ Hagyjuk inkább ezt.

‒ Rendben. Akkor vedd ezt fel! ‒ A herceg hirtelen váltott témát, de végre felé nyújtotta azt a furcsa, bundás ruhát, amit egészen eddig a kezében tartott.

‒ Mi ez? – kérdezte Joce, közben átvette.

Az öltözék nehéz volt és vaskos, de érezhetően jóval melegebb, mint akármi más, amit eddig magán viselt.

‒ Övkabát.

‒ Egy mi?

A herceg néhány lépésnyire eltávolodott a nőtől, majd végigmutatott saját magán. A felsőtestét egy szürke, egyszerű anyagból varrt ing fedte be, alul pedig bőrnadrágot és térdig érő csizmát viselt. Mindez nagyon hideg lett volna, azonban a dereka körül olyasmi barna prémes anyag lógott, amilyet most ő is kapott. Középen felmetszett szoknyaként a lábszára közepéig lógott le, és egy vaskos öv erősítette a derekára.

‒ Ha ezt itt megfogod ‒ kezdett bele, majd az egyik oldalon megragadta a ruhát, amiből szépen lassan két kabátujjszerűség bontakozott ki ‒, akkor nem csak a derekad, de az egész tested melegíti. Bele tudsz bújni ‒ folytatta, közben először az egyik, aztán a másik kezét belebújtatva egy elől nyitott, de gombos és csuklyás kabátot kapott. ‒ Ezt úgy hordod, ahogy akarod.

‒ Ó – nyögte meglepődve az idegen. ‒ Ez nagyon jó.

‒ Látom rajtad, mennyire fázol. ‒ Miközben beszélt, lassan a lány mögé lépett, és felülről a csípőjéig húzta a hófehér, csupa bundából varrt övkabátot. ‒ És tényleg hideg van itt… ‒ A hangja hirtelen komorrá vált, majd ugyanilyen hirtelenséggel újra összeszedte magát. ‒ De ebben akár aludni is tudsz, ha fázol.

‒ Köszönöm – búgta halkan Jocelyn.

Elégedetten húzta magán össze az övkabátot, ami máris melegíteni kezdte. Ugyan fogalma sem volt róla, errefelé hogyan alakulnak az árak, de abban biztos volt, hogy odahaza egy ilyen bunda több ezer, hanem tízezer dollárt érne. Szinte teljesen hófehér, csak néhol, mintegy árnyékot adva törte meg néhány szürke szőrszál. Ehhez képest Roaldé egy rongy volt.

‒ Nem gond, ha én viselem ezt?

A férfi komolyan meredt rá, csupán egy kiábrándult vigyor suhant át az ajkain.

‒ Boldoggá teszel vele, Jaslen.

‒ Jocelyn.

‒ Sosem fogom megtanulni – nevetgélt zavartan.

‒ Jól sejtem, hogy ez Averyé volt? – kérdezte nehézkesen az áltestvér.

Mivel mindketten tudták, nem kapott választ.

‒ Szeretném, ha most eljönnél velem valahová – fordította aztán komolyra a szót a trónörökös.

A lányban azonnal megszólalt a vészcsengő. Az ujjai görcsösen a bundába martak, és végigfutott rajta a hideg.

‒ M-mégis hová? ‒ A hangja akadozva bukott fel a torán, alig bírt Roald szemébe nézni. Nem akart kimenni és kiállni az emberek elé, márpedig gondolta, hogy ez fog következni.

‒ Csak egy kis kirándulás.

‒ De… mi lesz, ha meglátnak?

‒ Előbb-utóbb kénytelen leszel megismerkedni velük. Az embereknek szüksége van rád.

‒ Rám? ‒ Jocelyn nem bírta megállni a nevetést. ‒ Már miért lenne rám szüksége az embereknek?

Szelíd mosoly ült ki az Evinrud szájára, majd a nyitott ajtó felé biccentett.

‒ Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – mentegetőzött Joce a fejét rázva.

‒ Ugyan már. Bízol bennem?

‒ Nem! – kiáltott fel vihogva, viszont lassanként leolvadt a vigyor az arcáról, és kétkedő tekintet fagyott a helyére. ‒ Miért bíznék benned? Nem is ismerlek. Ugyan megmentettél, de nem azért, de… feltűnően kedves vagy.

Az idegen látta Roaldot meghőkölni. Csendben és feszülten várta a férfi következő lépését. Az összezavarodott arcát nézve egy gondolatát sem tudta kitalálni. Vajon dühös lesz? Sikerült felhúznia?

‒ De hát… ‒ tárta szét értetlenkedve a karját a herceg ‒ mi okom lenne durvának lenni veled?

Jocelyn tekintete a padlóra tapadt, szégyellte magát, amiért erőszakos kezeket várt volna el. Odahaza egy ilyen történet mind a történelemben, mind a fikcióban valószínűleg kivégzéssel, bántalmazással, vérrel és rabsággal kezdődne és folytatódna, majd végződne, nem véletlen, hogy menekülni akart, és furcsállotta, hogy Roald nem akarja bántani. Ugyan az ő szemével cseppet sem tűnt királyinak, inkább barbárnak vagy valami jöttment rablónak, a viselkedése teljesen ellentétes volt ezzel. És nem csak megjátszotta a jóindulatát.

‒ De mi van, ha…

‒ Ha?

Nagy levegőt véve folytatta Joce:

‒ Roald, ők… nem olyanok, mint… ‒ Ki akarta mondani, de félt.

‒ Az apám?

A száját félrehúzva bólogatni kezdett.

‒ Neki fogalma sincs arról, hogy én nem ő vagyok, de a város… a többiek…

Roald a kezét felemelve csendre intette, és somolyogva elindult az ajtó felé.

‒ Várj! – lépett utána az áltestvér, viszont a bátyja rá sem hederített. Rendíthetetlenül haladt lefelé a toronyból, és szórakozva hallgatta a nyomában esetlenkedőt.

Odalent a fáklyáknak köszönhetően nagyobb fény derengett, mint a szobájában, viszont a hajnal sugaraival egyre feleslegesebbé váltak. A láng meleg fénye furcsán keveredett össze a felkelő nap havon visszatükröződő jeges világosságával. Egyszerre volt nyugtalanító és frissítően tiszta; a keleti szárny széles ablakos folyosóján találkozott össze az éjszaka és a nappal.

A lépcsőfordulóból a hercegnő ügyetlenül bukott ki. Túlságosan nehéz volt a ruhája zöld anyaga és az övkabát vaskos bundája, ezért kellett néhány másodperc, amire megához tért, ám amint felocsúdott, nem látott mást, csak hat őrt, akik minden bizonnyal a biztonságára vigyáztak. Szikáran és rendíthetetlenül álltak a fal mentén, azonban amint látták a nőt kiesni a járatból, az önfegyelmük megtört. Egyszerre iramodtak volna meg, hogy kis támaszt adva segítsék a folyosó végén éles szemmel figyelő Roaldhoz, ám mégsem mozdultak el a helyükről. Nem tudták, mit lépjenek, hiszen lehetetlenség volt ezt a nőt összetéveszteni a hercegnőjükkel, mégis az ő kabátját viselte.

Jocelyn farkasszemet nézett velük, majd a tekintete a trónörökösre tévedt. Büszkén, mindkét karját a háta mögé dugva várta a jelenet végét. A kiállásával szinte arra ösztönözte a lányt, hogy ő is ugyanígy mutassa magát, majd kisvártatva meg is tette. A hátát kihúzta, az állát felszegte, és büszkén lépdelt el az őrök között, akik zavartan hajoltak meg az idegen előtt. Ekkor világosodott meg a szőkének, nem amiatt zavartak, mert ismeretlennek vélték, hanem mert nem segítettek neki rögtön.

Ugyanígy haladtak át a vár többi részén, büszkén, állat felszegve, csendben és magabiztosan. Legalábbis egyikük. Roald ugyan nem vett róla tudomást, de Jocelyn rendszeresen pillantgatott rá a saját mozdulatait ellenőrizve. Idegen szerepben kellett tetszelegnie, de az iránta érzett alázat képes volt mindent nagyon hamar feledtetni. Ahol csak őr strázsált, mind reflexszerűen hajolt meg és engedte tovább a királyi testvérpárt, és sokatmondó mosolyt eresztettek meg a lány felé. Az ajtónál állók kitárták előttük a bejáratot, odakint pedig az a két katona várta őket, akik Jocelyn megérkezésének éjszakáján is ott voltak.

‒ Lóval kívánnak menni? – kérdezte tőlük az idősebbik. A kérdés ugyan főleg Roaldnak szólt, mégis mindkettejük tekintete a hercegnőt kémlelte, aki állta a vizslatást.

‒ Nem bánnád, ha gyalogolnánk? – kérdezte a herceg, amire a lány megrázta a fejét. ‒ Nos akkor hamarosan jövünk – biccentett az őröknek, majd elindultak a Királydombról levezető úton egyenesen a város felé.

A nő már-már azt hitte, azonnal bele fogják dobni a mélyvízbe, és ma találkozni fog mindenkivel, de nem így lett. A meredek dombról levezető út a város tövében ellaposodott és el is ágazott egy jóval keskenyebb ösvényre.

‒ Erre – indult meg Roald.

‒ Hova vezet ez? ‒ Az ösvény hosszú volt és kikövezett, úgy festett, akár egy felfelé kanyargózó kígyó, ami egyenesen a hegyekbe kúszott. Az ablakon kinézve a szőkeség többször is látta, milyen hatalmas hegyek szabdalták fel Nesirilt, és nem hitte volna, hogy most közelről is látni fogja őket. Megtorpanva, a fejét felemelve próbálta megpillantani a hegycsúcsot, viszont az a felhőkbe veszett.

‒ Ugye nem akarod most megmászni ezt? – kérdezte kétkedve.

‒ Dehogy – nevette Roald. ‒ Csak az úton megyünk végig, gyere!

És Jocelyn követte. Amikor eltűntek az utat körülvevő erdőben, kissé elengedett, már nem járt olyan peckesen, és ki is mutatta a kislányos lelkesedését. Emlékezett még, milyen volt a Lidérc-rengeteg fullasztó, nehéz párája, ahhoz képest ez a kis fás rész semmi volt. Vékony törzsű, kopasz ágú magas fák ácsorogtak, köztük élet. Míg odaát egy pisszenés sem volt, itt madarak szárnycsapása és rágcsálók szaszmatolása is betöltötte a teret. A fel-felbukkanó gyökerek, a hó és a fagyott levelek között utat tört magának néhány virág. Először apróbbak, majd a hegy felé közeledve egyre nagyobbak és színesebbek.

Az erdő a hegy köves oldalán szakadt meg. Ugyan a fás szárú növények ott már nem bírtak megnőni, a ligetből rengeteg kúszónövény és virág küzdötte föl magát, vaskos, élő szőnyegként borították be a sziklákat egészen addig, ameddig az út tartott; egy, a kőbe vájt barlang, magas, díszesen megfaragott bejáratáig. A vörös, lila és fehér fürtök teljesen körbenőtték az oszlopokat és a díszeket, ám a távolság miatt vásznon összefolyt festékfoltoknak tűntek csak a színek.

‒ Mi ez a hely? – érdeklődött Jocelyn.

‒ Az a mi isteneink lakhelye, Jaslien.

A lány elmosolyodott, ezúttal nem javította ki Roaldot.

Egyre följebb küzdötték magukat a meredek, köves úton, amelyet éles sziklák közé véstek. Lassanként olyan magasba jutottak, ahol a szél hangja már fütyülve tört meg az ember füle mellett, és ahonnan az egész városra tökéletesen rá lehetett látni. Velük szemben a tengerben nőtt hegyeken túl kelt fel a nap, ébresztgette a népet. A füst feltört a kéményekből, és halk morajlás zsendült fel, ami egészen idáig hallatszott, és ami egészen estig el sem csendesült egy percre sem.

‒ Ünnepre készülnek – jelentette ki a jövőbeli királyuk apró kavicsokat dobálva a lába elé.

‒ Mit ünnepelnek?

A férfi nem válaszolt, csak mutatta, hogy másszanak tovább.

A meredek út véget ért, és elkezdődött a tátongó bejárathoz közvetlenül felvezető lépcsők sokasága. Ugyan már messziről is látszott, micsoda hatalmas építményről volt szó, most ötlött csak szembe az igazi grandiózussága. Nem is húsz, hanem talán száz ember is egymás nyakába tudott volna ülni, és még akkor se érték volna el a kapu tetejét, szélességre pedig majdnem ilyen hatalmasan tátongott.

‒ Mégis hogy faragtátok ezt ki? – faggatta Roaldot szájtátva és forogva.

‒ Nem mi voltunk.

‒ Mi? – hőkölt meg Joce.

‒ Már az ősidőktől kezdve itt volt – vigyorodott el titokzatosan a herceg, majd bevette magát a barlangba.

‒ Hé, várj meg!

Jocelyn lihegve sietett fel a maradék lépcsőn, és gondolkodás nélkül lépett be a templomba, ám azonnal meg is tántorodott. Most már tudta, miért volt odakint minden olyan gyönyörű és élettel teli; a természet vetekedni akart a barlangban található szoborcsodákkal, és legyen akármilyen káprázatos a táj, nem győzhetett.

Hatalmas tüzekkel kivilágítva mesebeli kőóriásnak tűnő szobrok sorakoztak egymás után a végeláthatatlanságig. Azért, hogy minden tökéletesen megformált vonásuk látszódjon, a barlang tetejéből, mintha a semmiből lógnának, lángoló tálak csüngtek.

Legelöl azonnal két személy mása állt: egy széles vállú, komoly arcú, szakállas harcos, teljes harci felszerelésben, és egy olyan gyönyörű, hullámos hajú nő, amilyet még az idegen sosem látott.

Roald a legelső harcos lába előtt ácsorgott, és majdhogynem a nyakát kitörve nézett fel rá, Jocelyn pedig őket bámulta. Ugyan összehasonlíthatatlanok voltak, mégis olyan érzés lepte el, mintha a hercegről mintázták volna, legalábbis ha ő is olyan hatalmas lenne, nyugodt szívvel a helyére állhatna. Tekintetében nem volt sem alázat, sem félelem, inkább köszönet és tiszta szívből jövő hála, a mosolyában viszont ott lapult valamiféle győzni akarás és bizonyítási vágy.

‒ Ő a te istened? – törte meg a csendes Joce. Az ő hangján kívül semmi más nem volt hallható idebent, csak a falakból le-lecsöppenő talajvíz.

Roald bólintott.

‒ Ő Waldros, minden istenek legnagyobbika – válaszolta, közben leült a szobor talapzatához.

Meglehetősen furcsa volt ez a szőkének. Az ő vallásában teljesen máshogy kezelték az isteni hatalmat, senki sem merne törökülésben a lábához ülni, sem pedig úgy nézni rá, mint a férfi az előbb. Ha ilyesmi történt volna az Ószövetségben, minden bizonnyal Roald már régen halott lenne. De itt nem történt semmi. Evinrud bíztatóan hívogatta a lányt, aki félve ment hozzá közelebb, leülni nem mert.

‒ És miért jöttünk ide? Az ünnepség miatt akarsz neki valamiféle áldozatot bemutatni?

‒ Nem érdekel az ünnepség – jelentette ki magabiztosan Roald, miközben térdre emelkedett és kutatni kezdett a zsebében. Az aranykönnyet vette elő.

‒ Hát akkor? ‒ Ekkor már nem bírt tovább az érdeklődésével, akaratlanul is térdre vetette magát a trónörökös mellett, és érdeklődve bámulta a tenyerét. ‒ Hiszen ez…

A másik elmosolyodott.

‒ Tudod, próbáltam utánajárni, mi lehetsz te valójában, de igazság szerint nem jártam sikerrel. Az elmúlt két napban végigjártam a könyvtárakat, de mivel olvasni nem tudok – nevetett. ‒ Aztán elmentem papokhoz… jósokhoz, öregekhez, viszont senki sem tudott semmit az átvonzottakról. ‒ Sárga tekintete egy pillanatra sem hagyta el Joce aranyszín szemeit. ‒ Úgy tűnik, hogy egyedül csak én ismerem a kiléted, de még nekem is titok vagy.

‒ Ezt hogy érted?

‒ Anyám csupán néha mesélt az átvonzottakról, és az az érzésem, hogy ő sem hitt bennük igazán.

‒ Akkor te mégis miért?...

Roald türelmet kérve emelte fel az ujját.

‒ Viszont néhány dolgot azért tudok. ‒ Komoly arccal mutatta fel az arannyá vált könnyet. ‒ Ez a kis dolog szinte mindent bizonyít. Messzeföldön annyit ér, mint egész Nesiril, idefönt Északon viszont értéktelen.

‒ Az hogy lehet?

‒ Azért, mert idefönt nem léteznek olyanok, mint te.

Jocelyn szíve három hatalmasat dobbant a torkában.

‒ Északon nincsenek átvonzottak ‒ folytatta a herceg. ‒ Messzeföldön más istenek vannak, más törvényekkel. Ócska tréfa csupán, talán hadüzenet az ittléted ‒ mondta, majd a tenyeréből a térdüknél elmélyülő sekély vizű vájatba ejtette a könnyet.

‒ Nem értelek, Roald ‒ jelentette ki reszkető hangon Joce. ‒ Megtaláltál az éjszaka közepén, szélhámosnak, rablónak, tolvajnak kéne hinned, aki az életedre tör, de legalább a trónt akarja. Mindenki más ezt hinné a helyedben, és mindenki más megölne a helyedben. De te mégis képes vagy azt hinni egy homályos mese miatt, amiben még az anyád is kételkedett, és ami nem is létezik a ti földeteken, hogy valamiféle csodás lény vagyok… ‒ A szőkeség nagy levegőt vett. ‒ Őrültebb vagy, mint az apád.

Hirtelen felvillant a sárga szempár, majd a tulajdonosuk elnevette magát.

‒ Nem csak ez az, amit az átvonzottakról tudok.

‒ Ez nem válasz a sok kérdésre… ‒ mentegetőzött, de a férfi mintha meg sem hallotta volna, folytatta.

‒ Tudod, miért vagy itt?

‒ Még csak azt sem tudom pontosan, hol vagyok.

‒ Az átvonzottak legfőképp nem azért olyan csodálatraméltók, mert a könnyük ilyen értékes. Mindez csekélység az ittlétük valódi okára nézve.

‒ Mégis mi lehetne az ittlétem oka?

‒ Én. ‒ Roald dübörgő hangját tompán nyelte el az őket körülvevő sötétség. ‒ És apám. És a nép. Egész Nesiril.

Jocelyn kitágult szemekkel pislogott rá. A légzése egyre szaporábbá vált, már egyhelyben is alig bírt maradni.

‒ Nem értelek – nyögte.

‒ Ha egy ember rengeteget szenvedett már valami miatt, amit valahogy sosem volt képes elérni az életében, mert valami mindig hiányzott, akkor valahonnan átkerül egy másik személy, aki kitölti a fájdalmas űrt, és beteljesíti minden boldogságát. És kinek lehetne most nagyobb szüksége a mindent elfeledtető boldogságra, ha nem Nesirilnek? Avery halála óta…

A hatalmas, erős férfi, aki a főistennel is felért volna, láthatóan összeomlott. Jocelyn vigasztalásul finoman a vállára helyezte a kezét, és próbálta ösztönözni a folytatásra. Csak nyeldesve bírta folytatni.

‒ Sajnálom, hogy elvesztetted mindened, olyan emberek miatt, akiket nem ismersz, de az igazság, hogy szükségük van rád. ‒ Nagy levegőt véve, kis habozás után mondta csak tovább halkan, mintha titok lenne. ‒ A nép éhes és fél. A föld néhol termőképes, de nincs annyi ételünk, amennyi kell. Ma ugyan elindítunk még egy hajót, de…

‒ De?

‒ Ez sosem volt sikeres. A zátonyokon eddig az összes elsüllyedt.

Mélyen hallgatott a nő. Azonnal valami megoldást akart, fájt a szíve, ahogy az éhezőkre gondolt.

‒ Nincs szárazföldi átjáró?

‒ De van, de… a határ nincs a mi uralmunk alatt.

‒ Hisz ti vagytok az uralkodó család, nem?

‒ Igen, ez így van, viszont akad néhány törzs, aki nem akar nekünk fejet hajtani. Folyamatosan támadják a kisebb városokat, falvakat irtanak ki, és annyi élelmet visznek el, amennyit csak bírnak… a maradékot pedig felégetik.

‒ Ez szörnyű… ‒ meredt előre Joce.

‒ Ez még nem a legrosszabb.

‒ Mi lehetne még ennél is rosszabb? – kapta felé a fejét.

‒ Apám… tíz éve a szomszédos királyság fejét meggyilkolták, és azóta más uralkodó ül a trónon. Apám bosszút akar, viszont abba mindenki bele fog halni.

‒ E-ezt hogy érted?

‒ Kevéssel több katona van Nesirilben, mint kétezer. Desiralis hadserege a leszámoláskor harmincezer főt számlált.

Jocelyn szája erőtlenül nyílt szét.

‒ Ezt nem teheti! Roald, meg kell akadályoznod apádat ebben! Ez gyilkosság!

‒ Nincs más út! – ripakodott rá, amitől a lány nehezen ugyan, de visszafogta magát.

‒ Nem csak a törzsek fenyegetnek minket! Az új király megöl mindenkit, aki nem áll át hozzá, márpedig az itteni nép mind kötélen akarja látni!

Nem kapott választ. Ő maga sem tudta, legalábbis nem merte végiggondolni.

‒ Ez a helyzet most, Jaslien. A nép vagy küzd vagy éhen hal, ha pedig megnyeri magának a földet, azután Andaros teszi rá a kezét. Abban reménykedik, hogy a törzsek kiirtanak minket, még mielőtt neki fáradnia kellene, folyamatosan figyeli az itteni helyzetet, és a törzsiek között szövetségeseket talált. Érted már? – pislogott rá lemondóan.

‒ És mégis mi szerepem lehet nekem ebben? – nyekeregte a sírás határán a nő.

‒ Tartsd a lelket a népben! Avery több volt, mint egy nemes, ő volt mindenki büszkesége, ő volt az, akit mindenki szeretett. És te átveheted a helyét.

‒ De hisz ő nem én vagyok! – csattant fel.

‒ És szerinted ez kit érdekel?! – ordított Evinrud. ‒ Nem láttad odabent a katonákat? Fejet hajtottak neked, pedig még sosem láttak téged!

‒ Ebbe én is bele fogok halni, Roald. ‒ Reszketve beszélt.

‒ Azt nem hagyom. ‒ A fogai között préselte ki a hangokat. ‒ Még egyszer nem. Hiszem azt, hogy ezért vagy itt, Jaslien. Semmi mást nem tudok elképzelni. Talán a messzeföldi istenek szíve megesett Nesirilen, ha a saját isteneink már elpártoltak tőlünk. A könnyed remélem felhívja Waldros figyelmét, és mellénk áll.

‒ Én… Roald… én igazán nem tudom, hogy menni fog ez. Ez túl sok. ‒ Úgy térdeltek egymással szemben, mintha mindketten a másiktól várnák a megnyugtatást. Jocelyn kétkedett, és kezdte magát őrültnek hinni, fejében össze-vissza ugráltak a gondolatok az otthonáról, a családjáról, Roaldról, Nesirilről, az átvonzottakról, csatákról és a könnyéről. Erre gondolva azonnal az áldozómélyedésbe nézett, viszont csak még inkább összezavarodott.

‒ E-eltűnt – hebegte. ‒ A könnyem…

‒ Persze, hogy eltűnt – magyarázkodott értetlenkedve a testvér.

Sejtelmük sem volt arról, hogy nincsenek egyedül, bár a másik ittlévő sem vette észre a társaságot.

Bregor jóval korábban érkezett, mint a másik kettő, és sokáig bolyongott az istenek szobrai között, amíg eldöntötte, melyiknek is lenne érdemes áldoznia. A lelkét olyan sok teher nyomta, hogy azon csakis Waldros lett volna képes segíteni, de az ünnepség miatt akár a tenger urához is fordulhatott volna, mégis úgy döntött, inkább harcolni fog. A népe gyötrődött, a legjobb barátját pedig már régen elvitte a halál, csupán kitörniük kell a félszigetről, és akkor megkezdődhet a bosszú mindenki ellen, aki valaha ártott neki vagy a családjának. Háború lesz, ezt mindenki tudta.

Ügyetlenül csatolta le csontos kezével a megkopott kardját az oldaláról, majd a háború istenének szobra talapzatába kapaszkodva nyögve és fájdalmasan vetette magát térdre. A fegyverét a vízbe dobta, tekintetét a fölé emelkedő képmásra emelte, és éppen belekezdett volna a kérlelésbe, amikor egy hang szólalt meg a sötétből.

‒ Mégis mit gondolsz, mit kezdenék egy olyan ócskavassal?

Bregor a rémülettől hátravetődött, csontos háta nagyot koppant a kőpadlón.  Szemével a hang forrását kereste, azonban mivel nem találta, a beszélő kénytelen volt néhány csettintéssel felhívni magára a figyelmet.

‒ Ide – nevetett kárörvendőn, majd végre az uralkodó is megtalálta.

Az illető a háború istenének szobrának lábfején ült az egyik lábát felhúzva. Piszkos szőke haja gondosan fésülve lógott a feje bal oldalára, így tökéletesen láthatóvá vált a füle mögött húzódó felborotvált sáv. Az öltözéke tiszta volt és díszes, a hátán sötétbarna fényű prémpalást lógott. Szemei kéken, baljóslón és élesen villantak meg a tüzek tompa fényben.

‒ Ki vagy te? – kérdezte erőtlenül az alaktól, de ettől az illető csak még nagyobb kacagásba kezdett.

‒ Hihetetlenek vagytok, ti emberek. Órákat töltetek el kérlelve és fohászkodva, bármit képesek lennétek megígérni, és még csak bele sem néztek annak az arcába, akitől az áldást kéritek?

‒ Ne viccelődj velem! – fortyant fel az öreg. ‒ Öreg vagyok már az ilyen tréfákhoz! Azt hiszed, nem ismerném fel a háború istenét, ha az meglátogatna?!

A beszélő ügyesen ugrott le a szoborról, és gyors léptekkel sietett az öreg mellé, de nem segítette fel. Fölé hajolva kaján vigyor kúszott szét a száján, le sem tagadhatta volna, mennyire szórakoztatta a tehetetlen rovarként vergődő király.

Bregor szégyenében fehéredésig szorította össze az ajkait, esetlenül és fujtatva emelkedett fel, miközben nézte, amint a szőke férfi az áldozómedencéhez hajolva kivette a neki szánt rozsdás kardot, majd szórakozottan húzta ki a hüvelyből.

Szánakozva csóválta meg a fejét.

‒ Nem viccelődök, komolyan beszéltem. ‒ Diotyr nemtörődöm módon vonta meg erős vállait. ‒ Tényleg nem ismertél fel.