6. fejezet

Sziasztok ^^

Időbe telt, de itt a 6. fejezet. Jó olvasást mindenkinek ^^

Random kép on... nem volt jobb... :') forrás

A nesirili hadsereg egyik kapitánya egy köztük ülő katonán áthajolva Brennonhoz fordult, hogy elmeséljen valami disznó viccet, amit a délelőtt folyamán hallott. A nagy röhögéstől kifröcsögött a kupájából a sör, végigfolyt az őszölőben lévő fehér szakállán, de az mit sem törődött vele. Zsíros ujjaival egy újabb csirkecombért nyúlt, és állatként tömte be a szájába. Pontosan úgy, akár a többiek. A csoda csupán az volt, hogy éppen a csontot nem ették meg.

Nesiril tíz seregének most három feje dőzsölt éppen a nevelőapjánál. Ömlött a bor és a sör, állatok hadait ölték le emiatt a néhány ember miatt, mintha éppen a határon való áttörést ünnepelnék meg. Pedig nem. Nem tettek ezek semmit, az elmúlt tíz évben sem tettek semmit és ezután sem fognak.

Brennon fancsali arccal nézett végig a férfiakon és az ölükben ülő kurvákon. A pazarló dőzsölésük és gusztustalan szaguknál talán csak egy dolog bosszantotta jobban, az pedig a szűkös helyiségben uralkodó giccs és pompa. Az étkezdében jele sem volt a szerénységnek, amit csak lehetett, a nevelőapja drágakövekkel és arannyal díszített, minden bizonnyal az efféle módi még akkor tetszett meg neki, amikor Aharonban járt. Csakhogy Aharonban vitézek élnek, gazdag urak és okos asszonyok, hozzájuk illett mindez, nem úgy, mint a nesirili röfögő csürhéhez, akiknek minden vágyuk olyanná válni, mint az aharoniak, de tenni nem tettek érte semmit.

A fullasztó arany-melegnél pedig csak egy volt rosszabb. Saját magán kívül csupán egy ember ült néma magányban az asztalnál az apja mellett, a szépen fésült, borotvált arcú féltestvére, Astel. Bárgyún vigyorgott magában, az ostoba vicceket okoskodva fűzte tovább és egészítette ki, mindeközben pedig késsel és villával falatozott. A lehető legmesszebb ültek egymástól; az öccse közvetlenül az asztalfő mellett, aztán végig következtek a hadurak, ő pedig néhány katona és udvaronc közé vegyült. Azonban hiába a távolság, az asztal közepén álló színarany gyertyatartón keresztül végig Astel finom mozdulatait figyelte, és hergelte magát rajtuk. Nem volt bennük semmi férfias, viszont a nőkéhez sem volt hasonló, egyszerűen színészkedve, magának valami furcsa szerepet kitalálva és azt játszva tetszelgett mindenkinek. De ő mindig is így viselkedett.

Az asztal dübögni kezdett a következő vicc után. A részeg társaság a hasát fogva csapkodta az asztallapot, amitől néhány itallal teli méregdrága üvegpohár a földre esett és darabjaira tört szét. A férfi nevelőapja csak legyintett.

Ez volt az a pillanat, amikor Brennon kitolta maga alól a széket. A nagy jókedvben senki észre sem vette, és szürke szemével ő sem nézett senki másra, egyenesen kiviharzott az ékesen faragott tömör ajtón, majd becsapta maga után.

‒ Basszátok meg – dörmögte magának, majd a tenyerében szorongatott kupát fél kézzel lazán a falhoz vágta. A vörösbor foltot hagyott a fehér köveken, akár a friss vér a havon. Így már öt helyett hat ehhez hasonló pecsét ékeskedett ott.

A mulatozó tömeg hátrahagyásával Brennon előtt egy teljesen új világ nyílt meg, amelyet sokkal jobban szeretett. Szemrebbenés nélkül haladt el a falra kihelyezett drága bundák, az aranykeretes festmények és a drágaköves fáklyatartók mellett. Rutinos járással szelte át a várat és sietett ki az udvarra. A jegesre fagyott széles lépcsőkön egy pillanatra megcsúszott a sarka, ám egy gyors ellenmozdulattal sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Mosolyogva nyugtázta magában a Másodhelyi fagyos éjszakát.

Surrogott az övkabátja nehéz anyaga, ahogy felhúzta magára, de elöl nem gombolta be. A csuklyát mélyen a fejébe húzta, így nem sejlett fel már messziről a tűzvörös hajfonat, ami szinte már a védjegyévé vált, csak az átható, szürke íriszek villantak meg a hold ezüstös fényében.

Idekint teljesen más volt minden. Ounth giccskeze nem nyúlt el idáig, a szikár, mohával és sárga meg vörös zuzmóval benőtt kőfalak a maguk egyszerűségében meredtek bele az éjszakába. A kővé fagyott talajon kopogott a katonák lába, nem olyan messziről pedig lovag prüszkölése hallatszott. Nyugtalannak tűntek. A lovászfiú még avatatlan kezekkel próbálta őket megnyugtatni.

A magasra emelkedő várfal alig harminc lépés távolságra volt a bejárattól, a szélrózsa négy irányában őrtornyok álltak, éppen az egyik felé tartott Brennon is. Nehéz léptei alatt megcsikordult a fából tákolt létra, majd megdübbent az épület padlója. Nem volt az aprócska helyiségben más, csak egy fáklya, néhány kard, tegez és íjak. Aki idefönt vigyázta a rendet, talán mondani sem kell, nem ezekért jött. A férfi tovább ment, átvágott az őrtornyon, a szemben lévő kijárathoz lépett, lemászott még néhány lépcsőn, és ezzel ki is ért oda, ahol igazán jó volt katonának lenni.

Ahogy kilépett a várfal szélére, megcsapta a magaslati levegő, és lerántotta a fejéről a csuklyát. A vörös hajzuhatagba rögtön befészkelte magát néhány hópehely, és a hideg miatt fel sem olvadtak. A lába előtt terült el egész Másodhely. Ideföntről rálátott a városra, a távoli hegyekbe és erdőkbe, ám ami a legszebb volt, az a tenger. A hely egy öbölbe épült, amelyben csak ritkán állt hajó, hiszen felesleges volt. Desiralis hordái és a zátonyok miatt lehetetlenség volt elindulni bármivel is, így azonban a víz hosszan befagyott, tükörsima jégréteget alkotva. A jégből kilógó színes sziklákra tűhegyes gyémántokat alkotva fagyott rá a dér és a hó. Mindez olyan erősen verte vissza a holdfényt, hogy éjszakánként szinte felesleges volt lámpást hordani.

Brennon földbe gyökerezett lábakkal, büszkén, felvetett állal nézett végig mindezen. Királydomb után talán ez számított a leggyönyörűbb helynek egész Nesirilben. Az egyetlen szívfájdalma csupán az volt, hogy ő soha sem teheti majd igazán jobbá.

‒ Máris meguntad őket? – hangzott a kérdés nem messze tőle. A holdfényben kirajzolódott a bajtársa, Ilraon alakja.

Barátságos mosoly húzódott Brennon vörös körszakálla alatt. Mindketten kinyújtották harctól edzett karjukat és összeérintették a kézfejeiket.

‒ Meg – válaszolt aztán kurtán. ‒ Nem bírom nézni, ahogy az a sok disznó zabál. ‒ A férfi leguggolt, és egy apró kavicsot hajított a városra.

‒ Te azt nem bírod nézni, ahogy Astel nem zabál. ‒ Ilraon finoman csipkelődött. Pontosan tudta, milyen gyenge pontra tapintott, de azt is, hogy Brennonnak szoknia kell a hasonlókat. Egy időben ezért biztosan a torkának esett volna, de most csak görbén fölnézve rá elmosolyodott, és megcsörgette a tenyerében tartott köveket. ‒ Mindenesetre mesélj! Milyenek?

‒ Hogy érted ezt? Hisz te is parancsnok vagy, akárcsak én. Ugyanannyit látsz közülük.

‒ Persze, persze, de én nem veszek részt ilyesmi tanácsokon. ‒ Miközben beszélt, leült a perem szélére. Negyvenes éveiben járt már jócskán, a szeme körül és a homlokán ráncok ültek meg, a bal orcáján meg egy hosszú vágás húzódott, ami még nem gyógyult be teljesen. Örökre ott fog maradni a nyoma. Szögletes álla volt, amit mogyorószín, kissé gondozatlan körszakállba nőtt borosta borított, formájában éppen olyan, mint a bajtársáé.

‒ Tanács? – horkant fel a másik. ‒ Ezek nem tanácskoznak semmiről, csak esznek, isznak és kurváznak. Roald közben meg majd megőrül.

‒ Az unokabátyádnak nehéz teher nyomja a vállát…

‒ Persze, hogy nehéz, ha a hadurai jobb életet akarnak élni, mint ő maga. Aharoni pompára vágynak, közben meg minden haldoklik.

‒ Kicsit túl komolyan veszed az életet, barátom – somolygott Ilraon. Ugyan ő volt az idősebb, a nehéz sors éppen annyira megedzette Brennont is, így bár húsz esztendővel fiatalabb, egyenlő társnak számítottak. ‒ Fiatal vagy, igyál és mulass!

‒ És ha iszok és mulatok, kevesebb lesz a katona a határon? Kevesebb a törzsi?

Raon hallgatott. Barna szeme szinte fehérnek tűnt a visszatükröződő jég miatt. Kissé szorosabbra húzta magán a bundáját.

‒ Természetesen nem – nyögte ki végül.

‒ De nem bolondulhatsz bele mindebbe. ‒ A parancsnok aggódva fordult a másik felé, akinek kaján vigyor húzódott a szájára. ‒ Mi az?

Brennon a távolba biccentett. A város melletti erdőbe éppen egy csinos szőke tartott. Néha-néha a háta mögé nézett, egyértelműen azt ellenőrizte, hogy követik-e.

‒ Te rohadt kujon! – kiáltott fel jókedvűen Ilraon. ‒ Játszod itt a népért szenvedőt, közben meg ilyen nőket hajkurászol?

‒ Jaster lánya – mondta hetykén, közben hátradőlt a kövön. Elégedetten vetette a feje alá a karját.

‒ A carastosi hadúré? Azé a Jasteré?

‒ Azé bizony.

‒ Hol találkozol te ilyen nőkkel?

‒ Van némi előnye annak, ha az ember a másodhelyi allur fattya – mormogta félig jókedvűen, félig nem.

A másik egy kis ideig hallgatott. Pontosan át tudta érezni a bajtársa keserűségét. Ugyan ő tiszta vérből született, és egészen addig, amíg meg nem ismerte Brennont, lenézte az oldalágból származó gyermekeket. Ám elnézve a mostani családi viszonyokat, mindenkinek jobb lenne, ha ő lenne az elismert vér, nem pedig Astel. Ezt pedig Brennon is pontosan tudta, mindenki pontosan tudta. Egy ideig küzdött azért, hogy elismerjék tiszta vérként, de aztán idővel beleunt.

‒ És még le is állt veled, mi?

‒ Hogy érted ezt? – játszott meglepetést. ‒ Jóképű vagyok, és a soha nem látott apámnak hála meg vagyok áldva. Eggyel többel is, mint kellene – röhögte a gatyáját markolászva.

Ilraon is felröhögött, bár őt főleg a túlzott magabiztosság szórakoztatta. Brennon nem volt olyan jóképű, mint hitte magáról, de mindene megvolt ahhoz, hogy annak tűnjön. A vörös haj és a szeplők nem voltak túl meggyőzőek, de az arcán lévő néhány sebhely és a sűrű szőrzet kellően elvonta a figyelmet róluk. A haját is olyan visszafogottan hordta, ahogyan csak bírta. Mindkét oldalt kopaszra borotválta, akár a nagy Diotyr hadisten, csak ő a csupasz részeket tetoválásokkal varratta be. A maradék derékig érő loboncot varkocsba fonva hordta, mint az unokabátyja, Roald. A teste széles volt, és izmos a sok harctól, ráadásképpen pedig ott a hánytatott sors, amivel bármelyik nőt az ujja köré tudott csavarni. Éppen elég volt megemlítenie az anyját, közben szomorúan néznie, és azt kapott meg, akit akart.

‒ Nem mész utána?

‒ Áh – legyintett a fattyú. ‒ Hadd várjon kicsit.

A másik megvonta a vállát, és a mély felé fordult. Rövid ideig nézte a városban pislákoló fényeket, aztán megszólalt.

‒ És mit tudsz róluk?

‒ Kikről?

‒ A királyi családról.

A kérdésre Brennon felült. Hatalmas teste nagy árnyékot vetett a havas talapzatra.

‒ Mire gondolsz?

Látszódott rajta a megkomolyodás. A szívén viselte Roaldék sorsát, hiszen olyanok voltak neki, mint a testvérek. A herceggel egyidősek, a kezdeti nehéz időkben együtt nevelkedtek Királydombon, és még emlékezett arra is, hogyan tartotta a karjában az ikerpárt. Szerette őket, jobban, mint Astel valaha is fogja.

‒ Úgy hírlik, Bregor a végét járja. Roald bele fog rokkanni, ha most az apja is odavész.

‒ Bregor erősebb ennél, te is tudod.

‒ Persze, tudom. Hajdanán jómagam is harcoltam az oldalán, legyőzött mindenkit karddal, puszta kézzel vagy akár szavakkal. De az elmebaj…

‒ Raon!

‒ Nem te mondtad az előbb, hogy tagadással nem megyünk semmire? – a parancsnok szigorúan meredt a bajtársára.

‒ Mi jár a fejedben, barátom? – Brennon szeme összeszűkült. Ismerte már annyira a férfit, hogy tudja, sosem beszél a levegőbe. Ha valamit akart, egy kicsit mindig ráncolta a hosszú, keskeny orra szélét, most is.

‒ Nem értem, miről beszélsz – nevetgélt zavartan.

‒ Na, mondd csak! Csak ne kerülgess, mert lelöklek innen – viccelődött.

‒ Arra gondoltam, kicsit felrázhatnád őket.

‒ Én? – hördült fel.

‒ Te! Hozd el őket Másodhelyre, hadd lássa egymást Bregor meg Ounth újra, biztos vagyok benne, hogy Roald is váltana veled néhány szót.

‒ Nem vagyok benne biztos…

‒ Brennon! Ha igazak a hírek…

‒ Amit kétlek – vágott közbe az.

‒ Persze, amit mindketten kétlünk, hiszen senki se buggyant még bele abba, ha a tizenöt éves leányát felkoncolják a nászéjszakáján…

‒ Pontosan – bólogatott Brennon bizakodva. Egy villanásnyit sem ingott meg a királyba vetett hite.

‒ Akárhogy is, Roald hamarosan egyedül marad. Szüksége lesz a támaszra, és gondolom egyikünk se akarja, hogy Astel álljon előbb a jobbján.

Brennon tágra nyílt szemekkel fordult felé. Ilraon hidegen tűrte a számon kérő pillantást.

‒ Ez most színtiszta taktika, barátom. Neked kell elsőként az új király mellett állnod. Két olyan férfival az élen, mint ti, akik ennyire a szíveteken viselitek Nesiril és a nép sorsát, legyőzhetjük a törzsieket. Ezt a lavinát csak ti indíthatjátok el, és hidd el nekem, Brennon, ha hadurak ugyan nem, de a katonák mellettetek lesznek. A következő lépésben is…

‒ Következő? – vonta össze a szemöldökét a vörös. ‒ Mire gondolsz? – A mindig erős hangja most tompán morajlott el a bajtársa füle mellett.

‒ Desiralis.

Brennon elfehéredett. Szóra emelte a száját, ám Raon elcsitította.

‒ Tudom. De ha nem tesszük meg, éhen fogunk dögleni. És inkább döglök meg karddal teli gyomorral, mint üressel. A gyermekeimnek pedig ugyanezt kívánom – dörögte rendíthetetlenül.

Egy végtelen hosszúnak tűnő pillanatig Ounth fattya értetlenül meredt a barátjára. Még sosem hallotta így beszélni őt, fogalma sem volt róla, hogy ennyire foglalkoztatta a közelgő háború. Nesirilben mindenki igyekezett megfeledkezni róla, legalábbis külsőleg így tűnt, de Ilraon szavai szerint a katonák igenis sokat törődtek vele és beszéltek róla. Ő maga is parancsnok. Egyszerűen nem fért az eszébe, hogyan kerülhette el ez a figyelmét.

Végül lemondóan, halványan nevetve eresztette ki a levegőt a száján.

‒ Rettentő lehangoló tudsz lenni – csóválta meg a fejét. Ilraon nem válaszolt, csak megemelte a szemöldökét, nézte, ahogy a másik férfi feltápászkodott. Hatalmas termete innen nézve kitakarta a holdtányér felét. ‒ Megyek, találkozóm van egy nővel, aki gyűlöli az apját. ‒ Brennon megfordult, intett egyet, majd el is tűnt Raon szeme elől.

Az agya teljesen kiürült menet közben. Nem azért, mert már olyan berögzült volt az út, amit megtett, sokkal inkább, mert azt akarta, hogy üres legyen. Talán a másiknak igaza volt, és kicsit lazábban kellene vennie a dolgokat, ez az alkalom pedig tökéletes volt erre. Majd holnap meggondolja, felmegy-e Királydombra.

Itt a város közvetlenül a várfal tövébe épült, így ahogy Brennon kilépett a kapun, azonnal a piacon találta magát. Ugyan már elég késő volt, néhány mindenre elszánt árus még mindig a standjában állt. Valaki forró bort árult, mások szikkadt, reggel sült kalácsot, de akadtak szerelmi bájital keverők is az éjszakai baglyoknak. A férfi először elment a portékák mellett, de aztán eszébe jutott Imbrill mézszőke haja, igéző mosolya és tökéletes bőre, no meg a tüzes vérmérséklete. Talán meg is ölné, ha nem vinne neki semmilyen ajándékot.

Egy mélylila bársonytakaróra mindenféle ékszer és főzet volt kipakolva. A standban egy öreg, igencsak kétes képű kövér ember ült, akinek nő önszántából még csak a közelébe sem merészkedne. Nem volt túl hívogató. Szörcsögve törölt végig az orrán, majd nehézkesen felállt a székről, de többször is neki kellett veselkednie. Végül a pultra tenyerelt, súlya alatt megreccsent a tákolmány.

Brennon nem is akart túl sok időt eltölteni vele. Némán felvett egy kék hegyikristállyal díszített hajtűt, aztán a zsebéből az árus orra elé pöccintett egy érmét.

Amikor legközelebb feleszmélt, már a talpa alatt recsegtek a fákról letört ágak. Messze mögötte morgott a város, az erdőben pedig mélységes csend honolt. A némaságot választva inkább oda lépett be.

A csupasz ágak nem szőtték át teljesen egymást, így éppen elég fény volt, hogy mindent láthasson. Imbrill nem rejtette el a lábnyomait, így beszélték meg még reggel. Nyomatékosítva, hogy nem gondolta meg magát, az egyik faágra felkötötte a hajából az egyik szalagját. Brennon halkan nevetett a gesztus láttán. Jókedvűen csomózta le a vörös anyagot, majd a kezében szorongatva ment tovább előre. Aztán meglátta őt. Imbrill egy mohával benőtt kövön ült, egy másikkal pedig a kardját élezte.

A gyönyörűségtől elkápráztatva Brennon óvatlanul egy faágra lépett, amelynek hangja szinte fülsüketítőnek tűnt a teljes némaságban. A varjak hallgattak.

Jaster leánya, kilenc közül a legkisebb, elégedetten csapta vissza a fegyverét a tokjába, amikor meglátta a férfit. Leereszkedett a szikláról, de nem ment elé, türelmesen megvárta, amíg ő ért oda.

Brennon udvariasan még nem esett neki a vad tekintetű Imbrillnek. Kissé furcsán érezte magát. Ez a második találkozása a nővel, az első pedig még csupán reggel esett meg, amikor megérkeztek az apjával, most pedig egymással szemben álltak és mindketten tudták, mi lesz a vége. Mégsem akarta ilyen egyszerűen lerendezni.

‒ Hoztam neked valamit – mondta, és a hajtűért nyúlt, ám mielőtt elérhette volna, a szőkeség megragadta, és magához húzta, hogy a csípőjük összesimuljon.

‒ Ne beszélj! – zihálta kipirult arccal, és a mellére vezette Brennon kezét.

A parancsnok kissé meglepődött, de nem habozott. Nem is gondolva arra, hogy a lány miben fog hazamenni, két kézzel megragadta az ingjét, és szétszakította rajta. A finom anyag könnyen hullott az övkabát felső része alá, így a csupasz bőr a vaskos bundával simult össze. A férfi nagy levegőt vett, kis ideig gyönyörködött a makulátlanul fehér keblekben, aztán a tekintete felfelé kezdett kúszni. Éhesen pásztázta végig a kiemelkedő kulcscsontot, a hosszú, vékony nyakat, az apró állat, a széles arcot, a finom ajkakat és azt a vadító szempárt, ami beindított benne minden ösztönt. Imbrill ugyanúgy majd megveszett érte, ügyesen kikapcsolta Brennon övét, és a férfi kezébe adva az irányítást várta a következő lépést.

Ounth fia könnyedén ragadta meg a női csípőt, és a sajátját is használva feltolta az alacsony lányt a sziklán. Közelebb lépve hozzá a két lába közé furakodott, közben finoman Imbrill hajába túrva az övéhez nyomta a homlokát és az orrát. Zihálva mélyedtek egymás tekintetébe, leheletük fehér ködként szállt fel a fagyos levegőben, mégis forrónak tűnt körülöttük minden. Jaster lánya karvaly karmokkal húzta magához a lehető legközelebb a férfit, lábaival átkulcsolta a derekát, és mély, reszkető sóhajtást eresztett el, amikor megérezte Brennon ujjait felfelé araszolni a belső combján. Hol finoman cirógatta, hol keményen markolt a húsába, mindettől Imbrill szájából halk nyögések törtek fel. Brennon mindeközben a másik kezével a formás arcon húzott végig. Magabiztosan nyúlt a lány állkapcsa alá, majd felemelte az állát, a hüvelykujjával keményen simított végig a sok vértől felduzzadt alsó ajakon. Arcát szorosan Imbrielléhez nyomta.

A csípőjével kissé lejjebb eresztette a nőt, majd behatolt. Finoman, lassan élvezte ki a gyönyörűség mindenét. Arcát a csupasz nyak ívében csillogó szőke fürtökbe nyomta, mélyen szívta magába az élvezkedő lány illatát. Amikor aztán teljesen elmélyült benne, gyorsabb iramba kezdett. Az egyik kezével a sziklába markolt, a másikkal a nyakában csimpaszkodó Imbrill hátát tartotta meg. Egész testükben mozogva adták át magukat a kéj minden pillanatának.

Azonban ez nem tartott sokáig. Brennon csípőjének ütemes mozgása egyszer csak leállt. Gyanakodva kapta oldalra a fejét, Imbrill is abba az irányba nézett.

‒ Mit hallottál? – suttogta halkan.

Testük lassan szétvált, a nő keze a feszült figyelemtől finoman simult végig a fattyú mellkasán, aki azonban nem válaszolt. Gyorsan húzta fel a nadrágját és kapcsolta be az övét, a lány pedig ugyanígy tett az övkabátjával.

‒ Ssh. ‒ Az ujját a szája elé emelte a férfi, majd a kezével intett, hogy kövesse.

Halk léptekkel indultak meg oldalra. Edzett vadász módjára hajoltak meg derékban, olyan gyorsan settenkedtek a fák között, akár az árnyék. Mindkettejük idevezető útján ropogott a jég a talpuk alatt, most viszont mintha puha párnákon jártak volna, ők nem adtak ki hangot, másvalakik viszont igen.

Brennon gyorsan lehúzódott egy kidőlt törzs mögé, és lerántotta magával a szőkét is. Árgus szemekkel néztek bele a rengetegbe.

Nem messze tőlük egy dombról, szépen lassan, mint a gomolygó mérgező füst, sötét bundákba öltözött emberek kezdtek el leözönleni. Hozzájuk hasonlóan macskaügyességgel jártak a hóban, a város felé settenkedtek.

Egy sötét alak futott el szinte közvetlen előttük. Lélegzetvisszafojtva néztek utána, látták a sötétre mázolt képét, az összecsomósodott hajába fűzött gyöngyöket és tollakat, fegyverként tüskékkel átütött bunkósbot volt nála. A többi settenkedő is hasonló volt hozzá.

‒ Törzsiek? ‒ Imbrill orra ráncolódott a gyűlölettől.

‒ Nagyon úgy néz ki – mormogta a férfi.

‒ Mennyien lehetnek? ‒ Úgy tűnt, a dombról nem özönlenek többet.

‒ Nagyjából harmincan.

‒ Csak?

‒ Nem elég? – csattant fel halkan Brennon. ‒ Törzsiek, és meglepetésből támadnak. Szólnunk kell a többieknek! Menj! Én addig elintézek néhányat.

A lány bólogatni kezdett, majd elindult a város irányába, ám nem volt elég óvatos. Az utolsónak maradt pár törzsi lábának dübögése elhallgatott. Felegyenesedve néztek szét, tekintetük pontosan ráesett Imbrillre. A hátán érezve a veszélyt, a nő megdermedt. Tudván, hogy úgysem fogja tudni elkerülni, lemondóan lecsukta a szemét, közben a kardja markolatára csúszott a keze, és szépen lassan szembefordult a törzsiekkel. Négy nő és két férfi feketére mázolt pofája meredt rá vicsorogva. Jaster lánya terpeszbe ereszkedett, két kézre fogta a markolatot, a törzsiek pedig megindultak felé.

Ordítva rohantak előre, kiáltásuk frissen kiontott vért követelt, Imbrill pedig könnyű prédának tűnt, ám a törzs tövében megbúvó és figyelő Brennonnal nem számoltak.

Élesen és szikrázva csattant meg egymáson a két kard. A parancsnok lánya nem csak gyönyörű volt, de a harcban is éppen annyira megállta a helyét. Könnyedén forgó csuklóval, villámgyors léptekkel hárította az első csapást, majd tér ki a következő elől, ezzel egy időben felugrott a bokáját megcélzó bunkósbot útjából. Hangosat kiáltva támadt rá a legközelebbi vörös nőre, a vállát elkapva kifordult vele balra, ezzel elkerülte az őt érő következő csapást, egyúttal a kardjával lemetszette a törzsi fejét. A forró vér gőze fehér páraként csapott föl. Az élettelen tetem nehéz húskötegként dübbent meg a földön, azonban pihenésre nem volt idő. Tovább forogva és a fegyverét feltartva kellett hárítania a többi csapást. A csikorgó acél hangja szinte megrészegítette, egyre többet és többet akarta hallani, ezért egyre gyorsabb tempóra váltott. Dühös bikaként fejelt bele az egyik magas férfi gyomrába, és magával rántotta a földre. A térdét megvetve rajta a szemén keresztül a fejébe szúrta a pengéjét, aztán elrúgva magát továbbgurult a hóban. Egy lándzsa éppen a feje mellett csapódott be.

Mindez olyan gyorsan történt, hogy Brennon alig tudott észbe kapni, mindemellett pedig le is nyűgözte a lány hihetetlen ügyessége láttán. Azon nyomban el is határozta magában, hogy akármibe kerül, ha ezt mindkettejük túléli, el fogja venni feleségül.

A döbbenetből az ijedtség rántotta ki. Egy bunkósbot csapását Imbrill nem tudta elkerülni, pontosan a csuklóját érve sodorta ki az egyetlen fegyverét az ujjai közül. Fájdalmasan sikoltott fel, és térdre rogyott a törzsiek előtt. Úgy állták őt körül, akár az éhes állatok. Az imént megölt férfi asszonya őrült módjára üvöltött fel, a magasba emelte a fegyverét és lecsapni készült, ám a szablya éle sosem érte el Jaster szőke lányát. Brennon nehéz pallosa a szívén át átdöfte a testét.

A megmaradt három egy percre sem késlekedett. Egyszerre ugrottak a vörös fattyúra, egyet a lábával egyet pedig a könyökével sikerült eltérítenie magától, a harmadiknak pedig a nyakát kapta el. Hangosat reccsent a gerinc a szorítás alatt. A nő nem próbált többet kiszabadulni, rongybabaként esett össze az összetört ágak között.

Imbrill eközben Brennon hátának fordult, együtt forogtak a két megmaradt törzsi között, akik egymást váltva keringtek körülöttük. A lány akaratlanul is jól megnézte magának mindkettőt, és arra jutott, hogy talán testvérek lehetnek. Az arcuk különösen hasonló volt, vékony és tompa szabású, bár a sok festéktől nem tudta pontosan kivenni a vonásaikat, csak a fehér foguk látszott ki vicsorgás közben. Mogyoróbarna hajuk vaskos tincsekbe csomósodva omlott alig elfedett mellkasukra. A ruha szakadt volt rajtuk, kicsi állatok bundája lehetett egymásba kötve. Leginkább erdőt lakó vadakra hasonlítottak, és pontosan úgy is táncoltak körülöttük.

Aztán támadtak. Oldalról rohantak az ellenfeleiknek, Imbrill, mintha pontosan tudta volna, hol van, reflexszerűen nyúlt Brennon csípőjéhez, a keze pont a neki szánt hajtűt érte, kikapta, és oldalról a törzsi halántékába vágta. Közben a férfi is kivégezte a sajátját.

Halkan cuppant az ékszer, ahogy Imbrill kihúzta a halott húsból.

‒ Látom, megtaláltad az ajándékom – lihegte Brennon vigyorogva. Az izgalom mindkettejüket felcsigázta. Az arcuk kipirulva domborodott, mellkasuk szaporán emelkedett fel-le.

‒ Hasznos – biccentett a lány, miközben a szoknyájába törölte róla a vért.

‒ Irány a város! – A fattyú már az irányába is fordult, ám Imbrill visszahúzta.

‒ Várj, Brennon!

A férfi riadtan kíváncsi szürke szempárral meredt rá.

‒ Neked Királydombra kell menned!

‒ Nem! – kiáltott fel, ám elhallgattatták.

‒ De! Mi rendben leszünk. Ismerjük már ezt a fajta taktikát. Most támadnak először, letáboroznak a határban, majd pár nap múlva ismét jönni fognak, és így tovább, amíg nem pusztítottak eleget.

‒ Harcolni akarok – morogta a fogcsikorgatva.

‒ Neked most szólnod kell a hercegnek! Valakinek ki kell jutnia innen és értesíteni őket, még mielőtt körbeveszik a várost! ‒ Imbrill szorosan kapaszkodott a harcos kabátjába. ‒ Megleszünk addig. ‒ Bíztatóan bólintott.

A kétségek mardosták Brennon lelkét. Tudta, hogy a nőnek igaza van, mégis sértő volt számára elmenekülni.

‒ És mégis mivel mehetnék?

Szinte végszóra kezdett patadobogás dübörögni a fák között, a város felől pedig sikolyok törtek fel. A ló pontosan Brennon kezei közé futott.

‒ Az istenek is így akarják, látod! – mondta Imbrill, nagy, sárga szemével a férfi arcába pislogott. Keze finoman pihent az izmos mellkason.

Nem volt mit tenni. Ha valaki nem hív erősítést, a város biztosan odavész, vagy túl sok áldozatot követel majd. Valakinek mennie kell.

‒ Picsába – köpte dühösen. Ezzel nyugodott bele a menekülésbe.

De még nem indult el rögtön. Fél kezével a ló sörényébe kapaszkodott, a másikkal viszont a szőkeséget kapta el. Lágyan simított ki egy véres hajszálat a homlokából, majd a tenyerébe helyezte az arcát. Imbrill szelíd mosollyal kapaszkodott meg Brennon csuklójában, és a meleg, durva bőrhöz simult. Ezzel biztosította arról, hogy itt fogja várni őt.

Ounth fattyának orrcimpái kitágultak a dühös fujtatástól, de muszáj volt indulnia. Felpattant a sötétszürke ló hátára, és onnan figyelte, ahogy Imbrill ismét a kezébe fogja a kardját. Az arca összerándult a fájdalomtól, de nem eresztette el.

‒ Nyolc szárnyon szállj! – fordult felé végül, egymásra biccentettek, majd mindketten elindultak a másik irányba. Az egyikük futott, a másik pedig az állat fülébe suttogott, az leeresztette a felhúzott többi négy lábat, és villámként, nyolc patán viharzott Királydomb irányába.