3. fejezet

Sziasztok ^^

Nem késtem, wahahaha :D Meghoztam nektek a 3. fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog :3 Végre valahára kiderül, hogy Jocelyn mi is valójában :P És a régi motorosoknak: a következő fejezetben felbukkan. ;)

Kérek szépen mindenkit, aki támogatni szeretne, és sok-sok érdekességet és plusz infót megtudni az Északiról, az lájkolja a facebook oldalam ^^ Nektek három másodperc, nekem viszont egy boldog nap :)

Köszönöm szépen, hogy már 13-an iratkoztatok fel *-* Olyan jó ^^

Jó olvasást kívánok mindenkinek, és ne felejtsetek el visszajelezni ;)

UI.: askon is aktív vagyok ;)

A vár kétszárnyú, nehéz ajtaja óvatosan nyílt meg Roaldék előtt. A hétköznapokban fenséges látványt nyújtott a szegecselt, tömör famonstrum, főleg akkor, amikor mindkét fele tárva várta a vendégeket. Most viszont inkább egy nehéz akadálynak tűnt a majdani úr előtt, hiszen úgy kellett bekúsznia az idegennel, akár az árnyék, akár egy tolvaj.

‒ Tudok menni a saját lábamon ‒ suttogta Jocelyn, miközben Roald nyakába kapaszkodott.

‒ Így gyorsabb ‒ válaszolta a másik, majd a lány fejébe húzta a prémes csuklyát, emiatt a világ nagy része elrejtőzött előle.

Nem látott semmi mást, csak erős kőfalak részleteit, amelyeket néhol bundából vagy vörös anyagból készült szőnyegek takartak el. Néhány helyen feltűnt pár fáklya is, de ahhoz képest, hogy egy régi várban volt, nem látott semmi fényűzést, márpedig ő arra számított. A hely külsejét tekintve biztosra vélte az odabent uralkodó nagyságot, de igazság szerint egy kifosztott, félig bedőlt romra emlékeztette. Sehol egy dísz, egy növény, egy impozáns bútor, semmi sem tett rá erős benyomást látvány terén, azonban a szagok megannyi érzéssel töltötték el. Sejthető volt, hogy a vár puritánsága magányra utal, és Jocelynban a hideg és a felkavarodó por szaga csak megerősítette a sejtelmet. Ha valakinek szerető családja van, és van kihez odabújnia esténként, biztosan nem hagyná ilyen rideg körülmények között élni.

‒ Egyedül élsz? ‒ tette fel az őt cipelőnek a kérdést.

‒ Nem. Apám és a szolgálók is itt vannak.

‒ És édesanyád?

A trónörökös megtorpant, és kíváncsian pislogott az idegenre.

‒ Miért kérdezed?

‒ Csak érdeklődöm. ‒ Joce egy halvány mosoly kíséretében megvonta a vállát.

‒ Meghalt – köpte a férfi idegesen, majd ismét elindult. ‒ Amikor a testvéreimet szülte.

Az előcsarnokból négy folyosó kanyarodott a vár négy szárnyába, és ő egyenesen fordult be a délibe vezetőre. A léptei egyre gyorsabban kopogtak a padlón, a fáklyák lángjai suhogva táncoltak, amikor elszaladtak előttük.

‒ És a testvéreid?

‒ Mindegyik a tóban.

Roald meredten az utat bámulta, eszében sem volt a kezében szorongatott lányra nézni, hiába érezte a tekintetét. Szinte látta maga előtt, amint a nő szája ismét valami ostoba kérdésre nyílik, feltehetően megint azt kérdezné, miért ölte meg őket, de nem történt semmi. Joce csöndben maradt, azonban a karjait kissé meglazította a férfi nyaka körül.

A szűkös járatok és a lőrésnyi ablakok az út előrehaladtával kezdtek kiszélesedni. Evinrud egy újabb ajtót nyitott ki, amivel megszűnt a gyors léptek halk kopogása, elvesztek a levegőben. A vaskos kőfal az egyik oldalon faragott pillérekké vékonyult. A boltívekbe nem tettek se deszkákat, se üveget, szabadon hagyták a réseket, így a nyílt, pilléres folyosón fagyosan süvített át a havas szél, a fényt pedig a hold biztosította. Jocelyn éles szemmel nézett át az oszlopok között, és rájött, hogy a várban lévő összes maradék nagyság ebben a helyben összpontosult. A boltívek egy viszonylag nagy kertbe engedtek bejutást, amelyben éppúgy akadtak díszfák, mint csodaszép virágok és futónövények, az ide betévedő pedig fehér márványpadokon pihenhetett a szökőkútnál vagy a szobrok lábánál.

‒ Mi ez a hely?

‒ Apám télikertje.

‒ Elképesztő. ‒ Joce a herceg arcára nézett, miközben beszélt, de az még mindig nem törődött vele, így a nő nem látott mást, csak a széles állat és a vaskos, eres nyakat.

‒ Rengeteget van itt. Reméljük, hogy most éppen alszik.

‒ Ha sokat van itt, miért erre jövünk? – rettent meg az idegen.

Egy hatalmas boltív nyílt meg a tömör falon, felfelé lépcsők vezettek.

‒ Mert itt van az én hálószobám, ott leszel a legnagyobb biztonságban. Amint felérünk, keresek neked takarókat. Nagyon fázol? – A herceg faggatózott, közben már elindult felfelé a kőlépcsőkön. Jocelyn csodálkozva kísérte figyelemmel a folyamatot, hiszen a járatban csaknem teljes sötétség uralkodott, ő az égvilágon egy fokot sem látott, csupán annyi érzékelt, hogy egyre magasabbra és magasabbra jutnak.

‒ N-nem – rázta meg a fejét a lány.

‒ Rendben – mormogta a másik, de nem nyugodott meg. Lassanként a fagyhalálhoz közeledett a karjában tartott, látta rajta. ‒ Siessünk! ‒ Még gyorsabbra vette a tempót, a lába begyakorolt mozdulatsorként futott fel a sötét helyiségben, és már majdhogynem elérték az első fordulót, amikor teljes biztonságban haladhattak volna tovább, amikor mögöttük egy öreg, reszelős hang krákogása törte meg az éjszaka csendjét.

Roald megtorpant. Ugyan a lánynak kellett volna, de ő kezdett el reszketni, és csak nagy erővel tudta megakadályozni a térdei összekoccanását. Fogalma sem volt, mi fog történni, ha megfordulnak: az apja vagy halálra ítéltetni az idegent szélhámosság miatt, vagy őt is sikerül majd megtéveszteni. El sem tudta képzelni, melyik lenne fájdalmasabb.

A tompa sötétségben a herceg sárga szeme kétségbeesetten kutatott a lány aranyszínű írisze után, és kisvártatva meg is találta, pontosan olyan döbbent állapotban, mint az övé. Már hozzászokott a homályhoz, így látta, hogy Jocelyn összeszorított szájjal várta a következő lépést. Az arca még mindig fekete mocsok volt, a haja csapzott, a ruhája szakadt, a lába pedig véres. Egyszerűen lehetetlenség, hogy akárki elhiggye azt, hogy ő egy hercegnő. Egy hercegnő sosem nézne ki úgy, mint ő. Avery biztos nem.

Mindkettejük szíve majdnem kirobbant a helyéről. A fejükben lüktető vér elviselhetetlen zajjal töltötte meg az amúgy halálosan néma lépcsőházat, ők pedig bent álltak ebben a zajbuborékban, mint két kétségbeesett gyermek, és a félelemtől moccanni sem mertek.

‒ Mégis miért viszed ölben a húgodat, fiam? ‒ hangzott a rosszalló, mégis jókedvű kérdés Bregor szájából. ‒ Hozd le ide! Hozd le, hadd lássam!

Csupán érezte, amint az idegen megrázta a fejét.

‒ Csak menjünk fel! – suttogta.

‒ Nem lehet… ő a király. Muszáj neki engedelmeskednem…

Jocelyn szorosan Roald mellkasába bújtatta az arcát, és türelmesen várta, amíg leértek a lépcsőn. Kettejük alakja egyre kijjebb bújt a sötétből, mígnem teljesen láthatóvá váltak még az öreg király gyengülő szemének is. Evinrudnak az utolsó lépés volt a legnehezebb. Nehéz léptei még a nyitott térben is visszhangot vertek, és mindegyik egybefolyt a szíve heves dobogásával. Fogalma sem volt róla, mi fog történni.

Roald óvatosan egyre lejjebb engedte az idegen lábát, amíg az földet nem ért, de Jocelyn keze még azután is szakadatlanul kapaszkodott a nedves zekéje szálai közé. Halálra vált arccal nézett az övébe, és egy ideig meg is telepedett a vonásain; a szakállán, az összeszorított ajkain és a félrebiccentett fején, amely mintegy bocsánatkérésnek tűnt részére.

‒ Kedveseim. ‒ Bregor csoszogva oldalazott oda két gyermekéhez, és finoman hozzáért mindkettejük vállához. Szeretetteljes mosoly ült meg rajta. ‒ Minden rendben veletek? Rémültnek tűntök. ‒ A hangjában egy cseppnyi gyanakvást sem lehetett hallani. Ő csupán egy apa volt, aki lefekvés előtt összefutott a gyerekeivel.

‒ P-persze ‒ nyekeregte a herceg, közben figyelte, amint Bregor Jocelynra néz. Szeretetteljes pillantása meg se rezdült az idegen vonásokon.

‒ N-nincs semmi gond, apám. ‒ Joce próbált a lehető legméltóságteljesebb lenni. Piszkos arcát felszegte, szemét tágra nyitotta, és a szájára illedelmes, de kissé hideg mosoly ült ki.

‒ Mit kerestek idekint ilyen későn? – érdeklődött az uralkodó.

‒ Mi… mi csak… – állt neki az idegen, azonban Roald átvette a szót.

‒ Avery csupán most ért haza Másodhelyről, én pedig nem bírtam magammal, el akartam hívni, hogy meséljen el mindent.

‒ H-hogy…? – pislogott a hercegre a lány értetlenkedve. A lehető legrosszabb dolgot mondta most, és ez az arcára volt írva.

‒ Azt bizony én is szívesen meghallgatnám! – kiáltotta el magát az ősz szakállas Bregor, közben finoman végigsimított a leányának vélt nő izmos vállán. ‒ Lenne-e kedved egy késői vacsorához, közben pedig elmesélni nekem mindent? Mi van az én kedves testvéremmel?

‒ Nos én, úgy gondolom… ‒ Jocelyn nemet akart mondani. Fogalma sem volt, ki lehet az öreg testvére, mi az a Másodhely, és úgy őszintén, az őt védő szakállas, magát hercegnek vélő, de amúgy igencsak vadembernek kinéző pasasról sem tudott még semmit.

‒ Természetesen, apám – lépett közbe Roald. ‒ Húgom mindenről szívesen beszámol most rögtön.

‒ Ez remek hír – örvendezett a király.

A bőr ráaszott az izmaira, láthatóan gyenge volt és beteges, de boldogan tapsikolt, és még boldogabban nézett a két fiatalra.

‒ Olyan régen láttalak, édes leányom. ‒ Finoman kúszott az uralkodó csontos keze az idegen puha, piszkos arcára, de úgy tűnt, hogy észre sem vette az elkenődött szemfestéket, se a szakadt ruhát, se a vért, se azt, hogy az valójában nem is az ő lánya. Gyengéd, mély, apai szeretettel simított végig a puha bőrön. Jocelyn először riadtan a csuklójához kapott, és erősen belekapaszkodott, de ahogy a király tekintetébe mélyedt, egyre inkább megsajnálta. A szorítása gyengült, míg végül maga sem vette észre, de finoman simogatni kezdte a hüvelykujjával az uralkodó ráncos csuklóját. Ugyanolyan ártalmatlan volt, mint egy gyermek. Bregor valahol nagyon messze járt, és már egy éve nem talált vissza. És már soha többé nem is fog.

Az Evinrudok között rossz szokásként terjedt az ujjak ropogtatása, és ez Roaldra is átöröklődött. A szája elé emelve, görcsös ökölbe szorítva ropogtatta végig az ujjait, miközben a másik kettőt figyelte. Egyrészt ideges volt azért, hogy ne bukjanak le, másfelől viszont még soha ennyire nem akarta elverni az apját, mint most. Ugyan ő is összetévesztette Jocelynt a húgával, de amint közelebb került hozzá, rögtön feltűntek neki az eltérések. Ezzel szemben Bregor nem vett észre semmit, mintha nem történt volna semmi, mintha Avery nem feküdne egy éve a Fafrilse mélyén. Az orrcimpái kitágultak fújtatás közben.

Ezután az uralkodó az előcsarnokon áthaladva egyenesen az ebédlőbe vezette őket. Az úton egy pillanatra se vette le a kezét a leányáról, kérdésekkel halmozta el őt, amelyekre kitérő válaszokat adott. Roald a hátuk mögött haladt, és mérgesen hallgatta a kedves bájcsevejt.

Az étkező hatalmas ajtaja éppen olyan nehéz, tömör és sötét fából lett faragva, mint a bejáraté. Szegecsek és gondosan megfaragott fémpántok díszítették, amelyek plusz súllyal látták el. A király már vagy fél éve nem volt képes megmozdítani egyiket sem, azonban ezt nem volt hajlandó elfogadni. Avery előtt elszántan rugaszkodott neki az egy fából faragott szárnynak, amely most gond nélkül nyílt ki előtte. Csupán azt nem vette észre, hogy Roald magasan fölé nyúlva fél kézzel rásegített a folyamatra.

‒ Van ám még itt erő! – nevetett a lányára, majd a keze után kapott. ‒ Gyere, gyere be, kedvesem, itt jó meleg van!

Az étkező hatalmas csarnokában az utolsó rönköket ette a tűz, lassan parázsos darabokra hullottak szét. A meleg miatt itt a pornak teljesen más illata volt. Jocelynnak egyből az Alpokban eltöltött néhány hét jutott az eszébe, amikor egy kis hegyi kunyhóban az apja először fűtött be, és a kandallón felégett az ott összegyűlt por. Viszont nem sokáig élvezhette a finom illatot. A kint átfagyott tagjai a tűz miatt lassan életre keltek, és a belőle áradó fagy és a meleg az ő bőrén csapott össze, és emiatt azonnal előtört belőle a fázó reszketés, és szépen lassan a lüktető fájdalom is kezdett megjelenni a sebei körül.

‒ Minden rendben? ‒ kérdezte Bregor. Öreg ugyan, de a reszketés furcsasága nem kerülte el a figyelmét. Nesirilben senki sem szokott fázni.

‒ Pe-pe-persze – nevetett az, de a fogai akaratlanul is összekoccantak.

‒ Apám, mi lenne, ha inkább a kandalló előtt étkeznénk, mint gyerekkoromban? ‒ A herceg is rögvest észlelte az idegenből kitörő fázást, és a lehető legjobb eszközökkel próbálta orvosolni.

‒ Ugyan, fiam, már nem vagy gyerek! – csóválta a fejét rosszallóan az uralkodó.

‒ Én mégis szeretném – erősködött az elsőszülött erőltetett mosollyal.

‒ Te nem bánod? – tette fel a kérdést Jocelynnak, aki válaszul csak megrázta a fejét.

Az uralkodó cselédért kiáltott, újramelegített húst és forralt mézes vörösbort kért. Nagy erők kellettek ahhoz, hogy a szőke vissza tudja fogni a remegést, ráadásul arra is ügyelnie kellett, hogy a palástjával eltakarja a bekötözött lábát.

Miközben Joce a kandalló elé kuporodott, Roald jól megpakolta a tüzet, és amint a szolgák behozták, az idegen kezei közé nyomott egy gőzölgő kupát. Emlékezett még vacsora mellől, mennyire remegett az apja keze, ami miatt a szakállára ömlött a bora. Látta, ahogy Joce kezei  legalább annyira reszketni kívántak, és ha fogcsikorgatva, de akkor is visszafogta. Ez akaratlanul elismerő mosolyt csalt a férfira. Ha továbbra is ilyen ügyes lesz, talán nem buknak majd le, és addig át is melegszik majd.

Bregor egy tálcán átnyújtva hússal kínálta a lányt, de az a kezét felemelve elutasította.

‒ A nagybátyám nem hagyott élelem nélkül, mielőtt eljöttem, bőséges lakomát kaptam.

Jocelyn azt hitte, hogy valami rettentő bölcs és karakterhű dolgot mondott, viszont amikor látta a Roald által éppen öntött bort kilöttyenni, inkább behúzta a fejét. Nem tudhatta, hogy Másodhely, ahonnan állítólagosan ő érkezett, kétnapi lovaglásra volt Királydombtól. Szerencsére az öreg nem figyelt fel a hibára.

Nemsokára a fiú is az állítólagos húga mellé telepedett, az apjuk pedig idős lévén csak egy székre ült, de úgy néztek fel rá, mint valami nagy mesemondóra. Legalábbis Bregor így érzékelte. A valóságban mindkettő gyermeke magasabb volt nála, és a szemükben inkább félelem és szánalom vegyült, mintsem szeretet. De neki ezt nem kellett tudnia.

‒ Na, hát akkor mesélj nekem, mi van az én kedves Warellemmel?

Az előbbiek után a lány kissé félénkebben vágott bele, ráadásul fogalma sem volt, mi van az ő kedves Warelljével. Kínosan nézett a bátyjára, aki szinte tükörképként ugyanolyan kínosan pislogott rá vissza.

‒ Úgy hallottam, hogy új vadakat telepített az erdejébe – kezdett bele Roald a fülét vakarva.

‒ Ó… i-igen – bólogatott serényen a lány. ‒ Gyönyörű… szarvasoktól kezdve egészen az apró… nyulakig. Azt hiszem. ‒ Az utolsó mondatot csupán suttogva merte kiejteni a száján. ‒ Azt is akarta, hogy hozzak el egyet nektek ajándékba, de nemet mondtam… családon belül felesleges az ajándékozás.

A fiú elismerően biccentette meg a fejét, majd az apját vizslatta, vajon mit fog válaszolni.

‒ Na, éppen ezért küldtelek téged oda látogatóba, édes leányom! Te tudod, hogy kell bánni az emberekkel!

Igazság szerint Jocelyn nem igazán értette ezt a dolgot. Most akkor lenne még egy lány, akit elküldtek oda Másodhelyre, és várnak vissza, vagy szegény vénember tényleg ilyen borzasztó állapotban lenne? Elvileg a megmentője összes testvére a tóban van. Hogy ez pontosan mennyi, azt nem tudta, de ezek szerint nincs kit visszavárni. Tehát nagyobb a gond, mint azt előszörre hitte.

‒ És nem fog az öcsém valamikor meglátogatni engem?

‒ Öm… de. Úgy beszéltük, hogy hamarosan el fog jönni. ‒ A forralt mézes bor és a pattogó tűz lassanként visszahozta Jocelyn testébe az életet. A bőre kipirult, a szájáról eltűnt a lilaság, viszont így egyre jobban érezte a vágásokat a lábszárán, és nem tett jót, hogy nem tudta őket kinyújtani. Kénytelen lesz elviselni a fájdalmat.

‒ Ez remek hír! Nem, Roald? Lehet, hogy eljön Astel is, tudod, hogy legutóbb is hogy tetszett neki Királydomb.

Fancsali arccal idéződött fel benne az emlék. Amúgy sem kedvelte túlzottan a kényeskedő, kardot-fogni-nem-akaró unokatestvérét, de az főleg nem volt kedvére való, hogy nem csak Királydomb, de Avery is túlzottan tetszett neki. Bár jobban belegondolva, ha Astel jobban magáénak akarja, talán még mindig élne.

‒ Brennonnal szívesebben váltanék szót – morogta a trónörökös.

Ugyan fogalma sem volt, kikről lehet szó, jókedvvel nézte az ál-bátyját. Amilyen ijesztő volt külsőleg, olyannyira volt emberi és érző belsőleg. A nagy borosta, sötét, varkocsba font haj, óriási izmok és a sárga írisze elsőre megrémítette, simán megtehette volna, hogy odakint hagyja megfagyni. Hiszen mégiscsak egy idegen, akit szélhámosnak hitt, mégis segített rajta. Finom somolygással nyugtázta ezt, és a férfi durcás pislogását.

‒ Ő is derék ifjú.

‒ Astelnél mindenki derekabb – mormolta Roald félrenézve.

Jocelyn majdhogynem felnevetett. Maga sem tudta, miért, de egyáltalán nem volt feszült. Amikor még nem találkozott a királlyal, nem tudta, mire számítson, de így majdhogynem családisan érezte magát, ami felettébb furcsa érzés volt idegenek között, hiszen néha még a tulajdon családjában sem érzett ilyesmit.

‒ De kérlek, mesélj az utadról, Avery! Milyenek voltak az új lovak? Warell jól bánt veled?

Roald szeme szinte kikerekedett. Csodálatosnak, egyben ijesztően gondolta, ahogy az apja egy rögtönzött hazugsághoz egy kész világot és eseményeket képes kitalálni. Még szerencse, hogy a nép közé nem szokott már lejárni, mert semmi tekintélye nem maradna a családnak. Ettől függetlenül érdeklődve hallgatta, vajon az idegen ezúttal mit fog válaszolni. Kíváncsian fürkészte végig, bár nem sok minden látszott belőle, azonban abban már most biztos volt, hogy olyasmi hajszínt, mint az övé, még soha nem látott. A vörös és a szőke átmenete volt. Az ajka kedvesen ívelt felfelé, viszont a tekintete vizslató és óvatos maradt; igazi hercegnői nézése volt, amely egyszerre nyűgözte le és győzte meg a férfiakat, mégse gondolná egyik sem, hogy többet akarna tőle a katonai segítségnyújtásnál. Ez volt az, amire az igazi Avery sohasem volt képes, ő mindig is túlságosan kedves volt mindenkihez. Ezek után a férfi erősen elgondolkodott, vajon az egyetemista lányok mit csinálhatnak, hogy ilyen királyi kiállásuk van. Ha szebb ruhákba lenne öltöztetve, akárki elhinné róla, hogy uralkodói családból jött.

Miközben mocorgott, a Jocelynt eltakaró palást prémjében valami aranyosan csillant meg. Roald erősebben koncentrált a fényes kis pontra, majd amikor rájött, mi rejtőzik a szőrben, úgy pattant fel a helyéről, mint aki szellemet látott.

‒ Mi lelt téged, fiam?

Az idegen csodálkozva bámult rá, és a tekintete nyomán a herceg csak még riadtabb lett.

‒ Most velem kell jönnöd! – mutatott szigorúan a lányra.

‒ Na, de Roald! – Bregor hangja számon kérte a fiát, de az mit sem törődött vele, már így is túl sokáig tartotta fontosabbnak az ő érdekeit a sajátjánál.

‒ Re-rendben, de…

‒ Nincs de! ‒ ripakodott rá, miközben Joce karjába kapott, és egy könnyed mozdulattal felrántotta a földről. ‒ Én sajnálom… ‒ pislogott a királyra, de még mielőtt az válaszolhatott volna, eltűntek az ajtó mögött.

A szőkeség fájdalmasan sziszegve sietett a testvére után, alig bírta az általa diktált tempót. Arrafelé rángatta, amerről jöttek, át a lefedett folyosón, az előcsarnokon, onnan a déli szárnyba, de még mielőtt felkanyarodtak volna Roald hálóhelyisége felé, a férfi kősziklaként megállt a pilléres folyosó közepén, és nem mozdult többet, csupán annyit, hogy a palást prémjéről levette azt a valamit.

‒ Most ez mégis mire volt jó?! – ordított rá a lány. Maga is meglepődött, milyen erős hangot ütött meg, éppen ezért azonnal el is engedte a megfeszült testét.

‒ Mit gondoltál, azt hittem, hagyni fogom, hogy egész éjjel csevegj az apámmal?

‒ Az az ember beteg!

Roald hátratántorodott. Ő maga is tudta, hogy valami nincs rendben vele, de soha senki se merte kimondani, hogy beteg lenne.

‒ És terápiára van szüksége.

‒ Mégis mi baja lenne? – morgott, akár egy mérges állat. Ismét ropogtatni kezdte az ökölbe szorított ujjait.

‒ Nos… én úgy gondolom, hogy valamiféle poszttraumás stresszben szenvedhet, és…

‒ Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Az apám nem beteg, csak egy kicsit…

‒ Bolond? – csúszott ki a nő száján.

‒ Megfakult – helyesbítette fancsali arccal. ‒ Egyébként sincs semmi közöd hozzá.

‒ Nincs? Itt vagyok ebben a rohadt várban, az isten tudja, hol, és te is, meg ő is azt hiszitek, hogy valami Avery vagyok, gondolom a halott húgod! Ez mégis ki másról szólna, ha nem róla és rólam?! – kiabálta Jocelyn.

‒ Oké, rendben, csak… ‒ Roald a kezével mutatta, hogy halkuljon már el. ‒ Valóban… de ennél most van fontosabb.

‒ Van fontosabb, mint a beteg apád?

‒ Van – jelentette ki magabiztosan.

Joce megszívta magát, elszántan nézett a vele szemben álló nagydarab férfi arcába.

‒ És mégis mi lenne az? – kérdezte cinikus mosollyal.

Óvatosan nézett körbe a herceg, majd csak ezután nyitotta ki az összeszorított öklét. A hold fénye erőteljesen csillogott a havon, így éppen elég világosság volt ahhoz, hogy Jocelyn észrevegye a Roald által szorongatott apró dolgot. Egy aranyból készült, könnycsepp alakú gyöngyöt tartott a tenyerében.

‒ Mi van ezzel?

‒ Honnan szerezted? – szegezte neki Evinrud a kérdést.

‒ Már elnézést, de mégis honnan gondolod, hogy ez az enyém?

‒ Mert ilyet én még sosem láttam.

‒ Figyelj ide, egy várban vagy, te vagy a herceg, és meglepődsz egy aranycseppen?

‒ Nem, nem, nem érted. Én ezt a te ruhádon találtam.

‒ Biztos valamelyik őrötök szeretőjéé, vagy hasonlók.

‒ Nem, Jas…

‒ Joce! – kiáltott fel, amire Roald csak legyintett.

‒ Az nem lehet, hogy ez ékszer legyen. Nincs rajta faragás.

‒ Akkor biztos vízbe cseppent.

‒ Az gömb alakú, és én ezt… felismerem – nyekeregte nehézkesen sanda ábrázattal.

Jocelyn kétkedőn vonta össze a szemöldökét.

‒ Nem azt mondtad, hogy még sosem láttál ilyet?

‒ Ez így is van, de már… hallottam róla.

‒ Mégis hol?

‒ Anyámtól.

‒ Nem értem – csóválta meg szőke fejét a nő. ‒ Egy mese?

‒ Egy olyan mese, ami Messziföldön keletkezett. Csodás lényekről, és az ő csodás kincsükről. ‒ Óvatosan vette a két ujja közé az apró aranycseppet, hogy a lány orra elé tolja. ‒ Ebből a dologból országokat vehetsz…

‒ Ezzel most azt akarod nekem mondani, hogy én valamiféle csodálatos lény vagyok, aki aranyat sír? – kérdezte, közben csípőre tette a kezét, és a hangjából még a legostobább is kiérezte volna a szkepticizmust.

‒ Talán… ‒ Roald úgy mutogatott a kezével, mint valamiféle mesélő. ‒ Talán otthon nem, de itt…

‒ Mégis mi a fenéről beszélsz? Már nem hiszel szélhámosnak? Mégis mit akar ez jelenteni?

‒ Hogy te egy átvonzott vagy, és miattam vagy itt.