2. fejezet

Sziasztok ^^

Mindenkitől elnézést kérek, hogy kimaradt egy hét. Igazság szerint már előzőleg is megvolt a fejezet nagy része, de nemigazán tetszett, ami pedig nem tetszik, azt nem szeretném nektek megmutatni :/ De most végre sikerült egy picit helyrepofoznom, remélem el fogja nyerni a tetszéseteket ^^

Magyarázatokat még ne várjatok, vagyok éppen annyira gonosz, hogy húzzalak titeket még egy-két fejezetig, de nagyon remélem, hogy nem fog majd cslódást okozni :DD

Mindenkinek jó olvasást kívánok ^^

UI.: ha részleteket szeretnél, lájkolni ér ;) Facebook oldal

Roald pontosan emlékezett az összes mesére, amelyet az anyja mesélt neki kisebb korában. A déli földről érkezett Astrid nem csak a bőre és a szeme színét örökítette tovább a hercegbe, hanem a történetek iránti mérhetetlen imádatát is, és most, ahogy itt állt halott húgával a kezében, bármilyen furcsa, de felöltött benne az egyik. Senki sem tudta biztosan, hogy a királynő igazat mondott-e vagy csak kitalálta, de mindig örömmel beszélt egy nagyon veszélyes déli felfedezésről, amely olyan új volt, hogy még nevet se adtak neki. Astrid dörgő darának hívta. Történt egyszer, csupán pár hónappal a Nesirilbe való utazása előtt, hogy lángra kapott egy hordónyi dörgő dara, majd a királyné szava járásával felrobbant. Roald sohasem tudta elképzelni, mit jelenthet ez a szó, és egészen addig nyüstölte az anyját, amíg az a lehető legnagyobb pontossággal le nem írta neki, ezért már voltak halvány sejtései: a robbanás során ég a tűz, száll a füst, maró, nehéz illat keletkezik, és az egész olyan hangos, hogy az embernek csengni-zúgni kezd a füle, a feje pedig elszédül. Hiába kiabálnak neki, jó ideig nem fog hallani semmit.

Most nem robbant semmi. Nem lángolt a tűz, nem volt füst, és a fenyők gyantáján kívül más illatot nem lehetett érezni, a herceg feje mégis elszédült és csengi kezdett a füle. Reszkető arcát hol a húgára emelte, hol pedig a parton szenvedő, sikoltozó Jocelynra, akinek a hangjából semmit sem hallott, csak tátogni látta.

Az Evinrud térdre rogyott. Összeszorított szájjal ölelte magához a testvére hulláját, amitől egyszerre érezte a szeretetet és egy élettelen test visszataszítóan nyálkás hűvösségét. A zokogását visszafojtva simította ki Avery fehér arcából az odaragadt tincseket, gondosan a füle mögé dugta őket, hogy minél szebb legyen. Ekkor nem bírta tovább. Az ajkain át kirobbant a tüdejéből a levegő, és a halottra borult. Az elméje üres volt, túlságosan sok érzelem rohamozta meg egyszerre ahhoz, hogy képes legyen gondolkodni, emiatt viszont lassan ugyan, de megnyugodott, és visszakúsztak a fülébe a zajok. Hallotta a Nyugvó tó, a Fafrilse halk morajlását és Jocelyn süvítését. A lány még mindig a földön szenvedett. Próbált felállni, ám a hulla látványa és a groteszk jelenet minden erejét elvette, így mindig visszazuhant a kaviccsal elegyedett hóba.

‒ Mégis mi ez?! – ordított hisztérikusan. ‒ Ki az?! Mit csináltál vele? Me-megölted? Gyilkos!

Roald az idegenre emelte sárga tekintetét, amely türelemért könyörgött. Egy éve most látta a testvérét először, ráadásul nem olyan helyzetben, amelyben kellett volna. A férfi hatalmas válla megemelkedett a nagy sóhajtásban.

‒ Mit csináltál vele?! Azonnal engedd el! Hívom a rendőrséget! ‒ Minden erejét összegyűjtve a lánynak végre sikerült felállnia, de pár lépés után zokogva esett neki a legközelebbi fa törzsének, és onnan nem jutott tovább.

Észre sem vette, amint a herceg ismét a víz alá bukott. Hangtalanul úszott a sötétben, hogy visszafektesse a húgát. Akármennyire zavarták a körülmények, most mindennél fontosabbnak érezte, hogy az idegent és magát meleg helyre juttassa, utána pedig jöhet a kikérdezése.

Amikor felbukkant a Nyugvó tóból a feje, már éppen csak Jocelyn fehér ruhájának a suhanását látta. Sikerült magát összeszednie, és most minden erejével azon volt, hogy elmeneküljön a gyilkos elől.

‒ Várj meg, kérlek! – kiáltott Roald, holott már nem látta az idegent. Ezután utána indult.

Már az első pillanattól egyértelmű lett a lánynak, hogy hiába szedte össze magát, nem fog tudni elmenekülni a férfi elől. Hiába a félelem, az első néhány perc után lassulni kezdett, Roald pedig nyomkövetőkutyaként loholt utána, és folyamatosan kiáltozott, hogy várja már meg. Megerőltette a megosztott figyelem, hogy egyszerre kellett ügyelnie az útjába akadó fákra, a lába elé és a futás tempójára, de ezen kívül még érzett magában egy olyan mélyen gyökerező fáradtságot is, amilyet még soha ezelőtt. Ugyan testileg és szellemileg is sokszor hajtotta már magát a végkimerülésig az edzések és a tanulás során, ez mégis merőben más volt. Mintha három napot utazott volna egyfolytában alvás nélkül, egy szűkös kocsiban ülve. Éppen ezért fokozatosan egyre lassabbá vált, egyre több ág kapaszkodott a ruhájába és az eperszőke hajába, egy olyan erősen az arcába csapott, hogy egy vékony sávban felhasította a bőrét. De már látta maga előtt az erdő végét, ritkultak a fák, ennek a látványa pedig erővel töltötte el, és a Roaldból áradó kiáltások is kifelé lökték. Már éppen átlépte a rengeteg határát, amikor az erős kéz belemarkolt a hátralibbenő hajába, és magához rántotta.

Jocelyn fájdalmasan üvöltött fel. Arra számított, hogy a fájdalom nem fog elmúlni, sőt, hamarosan a gyomrába áll egy kés, vagy a férfi ütni kezdi, ahol éri, hiszen meglátta, hova rejtette a hullát, de nem ez történt. Roald éppen olyan fájdalommal nyögött fel, mint ő. Azonnal a mellkasához szorította a szőkeséget és finoman dörzsölgetni kezdte a fejét, hogy enyhítse a fájdalmát.

‒ Bocsáss meg, nem akartam! ‒ dörögte neki zavartan.

‒ Eressz el! ‒ utasította Jocelyn, közben folyamatosan ütötte a férfi arcát és nyakát, ahol csak érte. Hányinger kerülgette a gondolatra, hogy nemrég egy hullát tartott ugyanígy.

‒ Elengedlek, de ne rohanj el! ‒ egyezett bele Evinrud, amikor már nem bírt kitérni a sűrű csapások elől.

Elég volt egy kicsit elernyeszteni az izmait, a lány máris kiugrott a kezéből. Szánalmas, végkimerülésig kergetett állat látványát nyújtotta: már nyoma sem volt annak a fenséges tekintetnek, amely összezavarta Roaldot. A haja kuszán omlott végig a vállain, és mintha feketék lettek volna a könnyei, sötét sávokban folyt végig az arcán valami, de csakis a szemétől kezdve. A férfit az esőtől elkenődő harci festésekre emlékeztette, de úgy tűnt, hogy Jocelyn csak a szempilláira vitte föl az anyagot, ez pedig nem szokás. Az ajkai reszkettek és elkékültek a hidegtől. Azonban a legriasztóbb mégsem a külseje volt, hanem a minden tagjából áradó pánik szaga.

‒ Engem is meg fogsz ölni? – bukott ki Jocelynból az ostoba kérdés. A hangja olyan magasan csengett, akár a csapdába esett nyúlé.

Roald döbbenten pislogott rá. Összeszorult a szíve, ahogy a pihegő mellkasra pillantott. Az idegen teljesen meg volt győződve a vesztéről.

‒ De-dehogy! ‒ nyekergett a herceg. ‒ Őt se én öltem meg… nem én.

‒ Akkor mégis ki rejtette volna el egy erdőben, egy tóban? Hazu… – Joce hangja elcsuklott. Úrrá lett rajta a reszketés, és nem bírt többet mondani.

‒ Elrejteni? ‒ A férfi tekintete összeszűkült. Az egész északi kontinensen, ahol Waldrost tisztelik első istenként, mindenki tudta, hogy egy Fafrilse lehet a legdicsőbb sírhely. ‒ Ho-honnan jöttél? Ki vagy te? ‒ Egy lépéssel közelebb próbált jutni hozzá, viszont a nő ugyanúgy tett hátra egyet, és kétségbeesetten, de próbált szigorú pillantást vetni a közelgőre.

‒ Egy lépést se!

‒ Rendben, rendben! ‒ A férfi mindkét kezét maga elé emelte. ‒ Nem közelítek. ‒ Ezt mondta ugyan, de szinte észrevétlenül, minden szavával közelebb araszolt a nőhöz. Lassú kör kezdett kirajzolódni a szűz hóban. ‒ Nem… te nem ismered ezt a temetkezést?

‒ Ez nem temetkezés! Ez gyilkosság, és te elrejtetted abban a tóban! ‒ mutogatott az erdőbe, miközben kiabált.

‒ Nem. Ez egy… ez egy Fafrilse. ‒ Jocelyn észre sem vette, ahogy Evinrud egyre közelebb ért hozzá. Túlságosan lefoglalta a férfi sárga tekintete.

‒ Nem ismerem ezt a szót – válaszolta halálra vált arccal.

‒ Egy tó, amelyben az élettelen testek örök épségben nyugodhatnak. Ydril könnyei töltötték meg.

‒ Ydril? – kérdezett vissza Joce gyanakodva.

‒ Waldros, a főisten felesége, a házasság és a hitvesi ágy istennője.

A lány száján mosoly húzódott szét, és kicsit felnevetett.

‒ Miért nevetsz?

‒ Milyen hülyeség ez?

‒ Hülyeség?! ‒ Roald megrettenve kapta fel a fejét az égre, de a fekete felhők nyugodtan úsztak tovább a hold előtt.

‒ Figyi, én töri szakos bölcsész vagyok, szerintem hallottam volna már ilyenről, ha létezne.

‒ Egy szót se értek abból, amit mondasz – pislogott rá a férfi döbbenten.

‒ Nem? M-mi az, hogy nem? Egyetem. Történelem. Bölcsész. Tudod, aki mindig olvas.

‒ Te tudsz olvasni? – kérdezett vissza Roald.

Mély döbbenet és csend követte a kérdést. A lány próbált valamit mondani, de a szájából artikulálatlan torokhangok szakadtak csak fel.

‒ Nagyon tanult leány lehetsz, ha tudsz.

‒ Nem, ez… a legtöbben tudnak.

Halvány mosoly terült szét Roald borostája alatt.

‒ Nem, nem tudnak. Én se tudok.

Jocelyn nagyot nyelt. Talán most először mérte végig a férfit részletesebben. Derek bulijának a témája hercegek és hercegnők volt, éppen ezért vette fel ő is ezt a hülye maskarát. Aztán kocsiba ült, de lerobbant, a telefonja pedig nem működött, ezért elindult az úton, hiszen már nem volt messze a helyszín, aztán egyet pislogott és hóban lépkedett. Hóban és hidegben és fák között. Először elhitte azt, hogy az egész csak egy díszlet, de így visszagondolva már ő is látta, milyen elképesztően ostoba volt.

Levegő után kapkodva kapott a fejéhez. A tekintete a férfi oldalán lógó kardra tapadt, és mintha elillant volna minden félelme, egy lépéssel előtte termett, belekapaszkodott a fegyver markolatába, és erősen megrántotta.

Az acél csikorogva csúszott ki a hüvelyből. Roald nehéz pallosa erőset rántott lefelé, nem volt gyenge kezekbe való, Jocelyn mégsem hagyta annyiban. Második nekifutásra nagyobbat húzott a fegyveren, amely ettől teljesen kiugrott a tartójából és a hegyével a fagyott földbe koppant.

‒ Ez… ez nem kellék ‒ lihegte a lány.

Evinrud megrázta a fejét.

‒ Az rajtad pedig nem jelmez.

‒ Miért hordanék jelmezt? A zekének való medvét magam vadásztam le, és magam öltem meg Abriellel.

‒ Abriel?

Válaszként a férfi csak a pallosra mutatott.

‒ Ne viccelj már velem! ‒ nyögte, majd engedve az elgyengülő lábának a hóba térdelt. ‒ Ez nem lehet…

‒ Hé ‒ ereszkedett mellé a herceg, a kezét a hátára helyezte.

‒ Mi folyik itt? – pislogott fel rá Joce.

‒ Melegebb helyre kell húzódnunk ‒ mondta feszülten. Egyre idegesebb lett a lány közelében, hiszen számára egyértelmű volt, mi folyik itt.

‒ Én nem megyek veled sehova, amíg el nem magyarázod nekem, mi történt!

‒ Ó, dehogynem! Felmegyünk a szobámba, és ha beszámolsz arról, kinek dolgozol, ígérem, bántódás nélkül elengedlek.

‒ Kinek dolgoznék? – kérdezte döbbenten a szőke.

‒ Hisz tégla lennél, nem?

‒ Nem vagyok tégla – rázta meg szigorúan a fejét összeszűkített szemekkel.

‒ Ó, dehogynem.

‒ Te meg egy gyilkos vagy! Azt hiszed, hogy csak úgy veled megyek? ‒ csattant fel Jocelyn, közben pedig felpattant.

‒ Nem vagyok gyilkos! ‒ állt meg vele szemben Roald. Személyes sértésnek vette, hogy ilyen szavakkal illette őt ez az asszony, és emiatt úgy felfújta magát előtte, akár egy medve.

‒ Én meg nem vagyok tégla! – sziszegte a képébe a félelem bármi jele nélkül.

Most tűnt csak fel Evinrudnak, milyen magasra nőtt a lány. Avery aprócska volt, de annál értékesebb, ez meg majdhogynem akkora, mint ő, csupán fél fej különbség volt köztük.

‒ Akkor egy szélhámos, aki a maga malmára hajtja a vizet – mosolyodott el gúnyosan. ‒ Bár elég gyenge utánzat vagy. Se a hajad, se a szemed, se a bőröd színe nem egyezik meg az övével, ráadásul olyan magas meg izmos vagy, mint egy koldus óriás kurvája!

Jocelyn szája elkerekedett.

‒ Már elnézést! ‒ kiáltott levegő után kapkodva, közben Roald elkapta a kezét és vonni kezdte a vár felé. Nehézkes léptekkel ment utána. Normális esetben eszében sem lett volna követni, de még mindig jobb egy kevésbé hideg tömlöcben, mint idekint fagyhalált halni. ‒ Amúgy is, mégis ki a francnak akarnék én a helyére lépni?

‒ Hogyhogy kinek a helyére? ‒ A semmiből a férfi hangja olyan élesen dördült fel, mint ahogy azok a bizonyos robbanások hangoztak a herceg fejében. ‒ A húgoméra!... Averyére!

Az erős szorítás engedni kezdett az egyetemista felkarján. Elfuthatna. Ha valamikor, akkor most elfuthatna, mégse bírt. Belemerült a herceg arcvonásaiba, és csak most vette észre, hogy igazából nem sokkal idősebb, mint ő. Eddig egész végig ült rajta valami sötét köd, amitől sokkal öregebbnek tűnt.

‒ Ő az a lány? – tette fel neki a kérdést visszafogott hangon a szőkeség.

‒ Igen – sóhajtott. ‒ Igen ő. És ha még egyszer azt mered mondani, hogy én öltem meg, akkor esküszöm az istenekre, hogy utána doblak.

‒ Megértettem – bólogatott Jocelyn kis habozás után.

‒ Akkor bemehetünk, és a melegben kideríthetjük végre, mi folyik itt?

‒ Igen.

Roald gyengéden a nő hátára tette a tenyerét, és vezetni kezdte. Valójában ennyi időt sem lett volna szabad elfecsérelni, mint most, ugyanis a nő erősen elsápadt, és a szája is kékülni kezdett. Rádobná a bundáját, ha nem ázott volna el teljesen. Őt már szinte meg sem érintette a hideg, a fagyban született.

A szűz hó recsegése volt az egyetlen hang, amit hallani lehetett köztük. Egészen a Királydomb tövéig sétáltak az ezüstszínű tisztáson, amely olyan mélyen ült a vár alatt, hogy mászni kellett az útig, ami a kapuig vezetett. Joce ügyesen vetette meg a lábát a fekete kavicsok között, kilógó gyökerekbe kapaszkodva húzta fel magát. Roald egész végig sasként figyelte, nehogy megcsússzon a lány és a nyakát szegje; nem ő lenne az első. Számtalan óvatlan gyermek vagy részeges nesirili csúszott már vissza itt, és nem sokan élték túl a lefelé vezető utat.

Pontosan emlékezett arra a trónörökös, milyen nehéz volt ide lehozni a családtagjait. Astridnál még semmi tapasztalatuk nem volt a meredek kőomladék megmászásában, és emiatt három neisirili katona is életét vesztette, akik az anyját vitték. Amire földet értek, az éles kövek elvágták a nyakukon az ereket, és már semmit sem lehetett értük tenni. Éppoly halottá váltak, akár az anyja.

Gerold temetése már valamivel könnyebben ment. A hullát kötélen eresztették le, és csak ezután másztak utána. Akkor csak néhány tenyér hasadt fel kapaszkodás közben.

Avery temetésén pedig még ennyi se történt. Nesiril lakói olyannyira tapasztaltak lettek a királyi család tagjainak temetésében, hogy már a halotti ágyat a vállukon tartva is balesetmentesen értek le az ezüstszínű tisztásra, ahol a Lidérc-rengeteg terült el.

Elég volt az a pillanat, amikor Roald az emlékeibe merült, és nem bírta megtartani az idegent. Jocelyn kezében benne maradt a gyökér, amelybe kapaszkodott, ő pedig sikoltva esett térdre a pengeéles köveken. Azonnal a húsába vájtak, és a makulátlan fehér ruha felhasadt a nyomukon. Végig sem bírta gondolni, a férfi megragadta az egyetemista kezét, és rohanni kezdett felfelé, amíg az ő lába szilárd talajt nem ért. Ekkor leült a földre.

‒ Lassan állj talpra, rendben?

‒ Igen – nyöszörögte Joce, és a herceg másik kezét elkapva próbált felállni.

Ez azzal járt, hogy egy kis időre még mélyebbre vágtak a lábszárán a kövek, de végül sikerült felállnia, Roald pedig szakadatlan húzta. Végül aztán csupa véresen és szakadt ruhában, de neki is sikerült fellépnie az útra.

Pont a kocsiút felénél értek fel. Innen a dombon lefelé a városba érhettek volna, ahonnan még most is vidám zene és duhajkodó emberek hangja szólt, felfelé pedig a rideg, csendes vár magasodott. A lány szeme a kőmonstrumra tapadt, pontosan megnézte a négy tornyot, sőt, a rajtuk lengő lobogót is, bár a mintákat a sötét miatt nem tudta kivenni.

‒ Jól vagy? – tápászkodott fel a trónörökös az ülésből.

‒ M-mi? ‒ hebegte Joce.

‒ A lábad.

‒ Ó – nyögte és lenézett, de azonnal elkapta a hányinger. Még sosem látott ennyi vért egyszerre, főleg nem a sajátját. A ruhája eleje alapján úgy tűnhetett, mint aki éppen egy véres pocsolyából mászott elő.

Evinrud erősen megkapaszkodott a szoknya szélében, és könnyedén széthasította az anyagot.

‒ Mégis mit csinálsz? – értetlenkedett Joce.

‒ Muszáj kötést tenni a lábadra ‒ mondta, közben pedig már egy sávnyi könnyű anyagot végig is szakított a fehér nyári ruhán. ‒ Bírsz még állni?

‒ Nem is érzem. ‒ Még maga is csodálkozva válaszolt, és kérdőn nézett a férfi szemébe, aki viszont nem felelt, inkább visszatért a kötözéshez.

Roald pontosan tudta, miért nem érzett fájdalmat: a lány bokája és a lábszáron épen maradt bőr hulla fehérbe, itt-ott halványlila színbe sápadt.

‒ Nincs gond – bátorította a férfi, azonban még ő maga sem tudta eldönteni, kinek szóltak a szavai.

Csupán ekkor ért oda a két ajtóban strázsáló őr.

‒ Uram! – szólt neki az egyik azonnal. Odoher volt az, aki lovászlegényből lett katona Bregor seregében.

‒ Add oda a lánynak a palástod! – utasította Roald szigorú hangon, a férfi pedig rögtön cselekedett, az idegen vállára borította a prémes gallérú, sötétlila ruhát.

Mindeközben a másik, egy Odohernél jóval idősebb guggolt le az ura mellé. Vaskos bajsza alatt általában mindig mosolygott, de most gyanakodva és komolyan szólalt meg.

‒ Mi történt? ‒ Ők közvetlen viszonyban voltak a herceggel, maguk között mindig barátnak szólították egymást.

Roald nem válaszolt.

‒ Ki ez, Roald?

Ismét csend lett a válasz, Leberlon csupán egy sokatmondó pillantást kapott válaszul, azonban ő nem elégedett meg ennyivel.

‒ Te is látod azt, amit én, igaz? ‒ faggatózott a kapitány.

‒ Ez most nem fontos ‒ szólalt meg végre.

‒ Már hogy ne lenne fontos! Mégis mi a terved? Beviszed a várba?

‒ Tán hagyjam idekint megfagyni? – sziszegett a herceg úgy, hogy az idegen a lehető legkevesebb dolgot hallja meg. Szerencséjére Odoher elvonta a figyelmét.

‒ Nem. Ott egy istálló, vagy egy paraszt háza.

‒ Ott el fog fertőződni a sebe.

Lassan a vérző hasításokat elfedte a ruha.

‒ Roald! – kapta el a karját Leberlon. ‒ Nem viheted be!

‒ Mégis mióta parancsol a hercegnek egy kapitány? ‒ préselte ki a fogai közül a szavakat a másik. Általában nem szokta felemlegetni a viszonyukat, de jelenleg csupán ezzel tudta hallgatásra bírni a katonát.

‒ Mi lesz így apáddal?

‒ Apám a közelébe se fog kerülni! – nyugtatgatta szigorú hangon. Már éppen készült felállni, amikor Leberlon visszarántotta guggolásba.

‒ És veled mi lesz?

Roald kérdő pillantást vetett rá.

‒ Mire célzol?

‒ Mi van, ha úgy jársz, mint…

‒ A húgom? – egészítette ki a kérdést a varkocsos herceg. A kapitány ajka aggódva nyílt szét. ‒ Nincs erre időm! ‒ csattant rá, felállt, majd a karjába kapta Jocelynt és gyors léptekkel elindult vele a vár irányába.