1. fejezet

Nos, meghoztam az első fejezetet. Nagyon remélem, hogy mindenkinek tetszeni fog ^^

Sajnos a blogspot kicsit meggárgyult, és nem tudta valamiért kezelni a behúzásokat, így bekezdésenként választottam szét nektek. Remélem nem túl zavaró :/

Jó olvasást mindenkinek! ^^

UI.: tudjátok! Egy blogger legnagyobb öröme a visszajelzés ;)

Esteledett. Az étkező kongó csarnokában apa és fia vacsoráztak. Szemben ültek a másikkal a hosszú asztalnál, rettentő távol egymástól. Roaldnak legalábbis áthidalhatatlannak tűnt táv.

Az ajtón kopogás hallatszott, majd kisvártatva néhány szürke zsákruhába öltözött cseléd lépett be, hogy az ablakokra akasszák a szőnyegeket. Amint a Nap lemenőben volt, mindig megcsinálták ezt az egész kastélyban, hogy a lehető legkevesebb hideg jusson be az éjszakából. Az elmaradozó fényt gyertyák meggyújtásával pótolták, amelyeket szótlanul és ügyes kezekkel helyeztek el az étkezőasztalon a húsok közé. Nem igazán volt más étel a terítéken, csak még néhány szelet kenyér és egy kancsó bor. Nesiril földjén a tél végére még a királyi családnak is szűkölködnie kellett.

Dolguk végeztével a szolgák fejüket meghajtva távoztak a királyi család köréből, Roald pedig széles, bíztató mosollyal búcsúztatta őket. Az édesapja fel se nézett. Ahogy a férfi rápillantott, szinte látta, amint az apja fejében cikáztak a képek, de hogy pontosan mire gondolhatott, az rejtély volt számára. Talán aggasztotta a sok hús, és félt a ki-kiújuló köszvénye miatt? Az új hajón járhat az esze, ami pár nap múlva indul majd el biztonságos kereskedelmi utakat keresve? Netalán a Desiralisszal megkezdődő háborún töprengett?

Bregor a kupáért nyúlt, majd mélyet kortyolt belőle. Öreg, de egykoron rendíthetetlen keze most ijesztően remegett, olyannyira, hogy a vörösbor végigfolyt a fehér szakállán. Roald szörnyülködve figyelte, ahogy az apja megszégyenült. Rengeteg erőt kivett belőle az elmúlt két év. Akkor még harcolni is képes volt, most pedig már inni is alig tudott.

A király köhögve simított végig a lepergő cseppeken, úgy fuldoklott, mintha félre is nyelt volna. A fia lekapta róla sárga tekintetét, és a tányérjába nézett. Beszélgetniük kéne. Jobban, mint bármikor.

Az ifjabbik Evinrud letette a villáját. Nem evett sokat, túl keserű nap volt ez ahhoz, hogy lakomázzon. Széles hátával a szék támlájának feszült, ami recsegve nyugtázta az izmos test súlyának nyomását. Ezután összefűzte maga előtt a karját, majd felemelte a fejét. Szinte látta magát, milyen nyomorultul festhetett. Nem csak a királynak, de neki is megártott az elmúlt két esztendő. Talán neki még inkább.

A magasan átívelő plafon gerendáit bámulta. Olyanok voltak, mint egy óriási hal lecsupaszodott csontváza, csakhogy ezekről a terem teljes hosszában nyolc, gyertyákkal megrakott csillár lógott, bár most nem világítottak. Két férfi szegényes lakomájához felesleges volt a pompa, és ezt olyan régóta nélkülözték már, hogy a gyertyákat, a csillárt és a gerendákat is vastagon belepte a por és a pókháló. Mit szólna szegény anyja, ha látná mindezt? Mi lett az egykoron szikár és hatalmas, pompázatos várból, melynél szebbet csak Messzeföldön látott az ember? És még csak ő! Vajon Avery mit gondolna róluk?...

Roald nagyot sóhajtott, némán hallgatta apja csámcsogását, aztán ráunva erre, ide-oda forgatva a fejét megropogtatta a nyakát. Erre már a király is felfigyelt, tudta, hogy hőn szeretett fia unatkozik, ezért hozzászólt egykor erős, mára megkopott hangján.

– Jó formában vagy – mondta egyszerűen egy félszeg mosollyal. Opálos, jégkék szeme megtelepedett a gyermekén.

– Hm? – morrant felé Roald. Úgy tett, mintha egészen eddig nem is rá figyelt volna, holott az egész teste szinte rángott a feszültségtől miatta.

– Csak úgy kicsattansz az erőtől – folytatta, és még megtoldotta egy szélesebb, nosztalgikus mosollyal. Közben ő is letette az evőeszközt. – A fiatalkori énemre emlékeztetsz.

A herceg akaratlanul is somolygott.

– Mindenkit a fiatalkori énedre emlékeztetek. – Jókedvűen válaszolt, de ez csak az álca. Ő nem erről kívánt társalogni.

– De benned megvan mindaz, ami belőlem mindig is hiányzott. – Bregor megropogtatta elgémberedett ujjait.

– Pedig elmondások szerint te is éppen elég jóképű voltál – nevetett a fiú, és boldogon hallgatta, amint viszonozták.

– De még mennyire! – kiáltott fel. Egy pillanatra elmélázott rajta. Büszkén nézte gyermekének bivalyerős testalkatát, szépen metszett arcát és a szemében csillogó végtelen elszántságot. Sötét haját hosszú ideje nem hagyta levágni, varkocsba kötve hordta, hogy jobban hasonlítson az istenekkel viaskodó legendás hősökre. Meg kellett hagyni, kiköpött másuk volt. – De most nem erre gondoltam.

– Akkor miben vagyok több?

Bregor beesett, ráncos arca teljesen elgyengült, cserepes szája résnyire nyílt, és mint amikor a halott sóhajt utolsót, úgy hagyta el a száját egyetlen szó:

– Astrid.

Gondolhatta volna. Hát ki más járhatna a fejében, mint egyetlen szerelme és gyermekei szerető anyja?

– Meg kéne házasodnod – tette még aztán hozzá, amire az ifjabbik Evinrud riadtan kapta fel a fejét. – Úgy értem… én igazán nem akarlak siettetni, de jócskán apakorba léptél, hisz hamarosan huszonhét esztendős leszel.

– Nem érzem még magam késznek rá – jelentette ki egyszerűen Roald, és inkább az asztal alatt elterülő vörös szőnyeget vizsgálgatta. Mesterien szőtt darab volt, aminek a szálit valami mitikus történetbe szőtték össze.

– Pedig rengeteg nő epedik utánad. Tőlem aztán nem kell magas rangút elvenned, bár meg kell hagyni, hogy az országnak jót tennél egy aharoni nemes lánnyal.

– Apám, kérlek! – forgatta unottan a szemét a fiú.

– Házasság után is csinálhatod azt, amit most! Tudom, hogy nem veted meg a női ölelés melegét, manapság pedig már úgysem…

– Apám… – Roald egyre idegesebb lett. Igen, beszélgetni szeretett volna a királlyal, de nem ilyen csacska fecsegésre gondolt. Kismillió fontosabb ügyük volt most holmi esküvőnél.

– Unokákat akarok, fiam, unokákat! – mutogatott Bregor csonttá aszott ujjaival. – Avery pedig még túl fiatal hozzá, az ő gyerekeit úgyse érem meg.

– Apám! – Most aztán betelt a pohár. Az Evinrud az asztalra csapott, atyja pedig éppúgy rezzent össze, mint a kupák a terítéken. – Bocsáss meg! ‒ A herceg szégyenkezve sütötte le a szemét a hirtelen felcsattanás után. Nem akart ilyen ingerülten szólni az uralkodóhoz, ezt az érzést azonban nem az iránta érzett tisztelet ébresztette fel benne, hanem a csontos vénember szánalomra méltó, megrettent arca. ‒ Nem gondolod, hogy… beszélnünk kéne? ‒ folytatta, mintha mi sem történt volna.

– Hisz azt tesszük, nem?

Nem értette. A férfi szívébe fájón mart a felismerés: még mindig nem értette. Lehorgasztotta nehéz fejét, majd tovább próbálkozott.

– Tudod, hogy… milyen nap van ma?

Az uralkodó oldalra húzta a száját, aztán ismét a kupáért nyúlt, ezúttal balesetmentesen kortyolt egyet a vörösborból.

– Hogyhogy milyen nap?

– Milyen nap. – A herceg sárga szemével pislogott fel rá félszegen.

Bregor érdektelenül rázta meg a fejét.

– A tél utolsó napjainak egyike. De mit számít ez Nesirilben? A nyár nem sokkal melegebb, mint a tél. Csak a föld olvad fel kissé, a Nap áll máshogy, s hosszabbak a fényes órák.

– Nem így… értettem…

– Hát akkor?

– Mi kötődik ehhez a naphoz?

A fiú idegenként ült szemben az apjával. Hogy nem tudja? Hogy nem érti? Hogy törölhette mindezt az elméjéből? Látszott rajta, mennyit gondolkodik. Egy pillanatra felcsillant a szeme, biztosan Astrid jutott az eszébe. Aztán az izgalomtól megfeszült teste elernyedt, rájött, hogy nem vele kapcsolatos. Tovább kutatott megkopott elméjében. Roald legszívesebben odafutott volna hozzá és megrázta volna, üvöltött volna vele, hogy milyen apa az ilyen, de azt valószínűleg a hatalmas, kétszárnyú ajtóban strázsáló katonák nem nézték volna jó szemmel.

– Ja! – Hirtelen megvilágosodott az öreg elméje. – Két éve, hogy Gerold meghalt – jelentette ki.

Kiábrándult pislogást kapott az uralkodó válaszul.

– Ó, bocsáss meg, valóban nem volt szép tőlem, hogy ez kiment a fejemből. Tudod, csak… szívesen elfelejteném az öcséd halálát. Én… jó, ha az ilyet törli az elme.

Hogy teheti ezt? Hogy nem emlékezhet?...

– Jaj, Roald, ne bámulj rám úgy, mint holmi bűnösre! Hisz oly’ gyönyörűen veszett oda! Nem emlékszel? Már tizennégy évesen olyan harcias volt, olyan daliásan védte az életét! Tízen kellettek, hogy leterítsék! Légy büszke a testvéredre, fiam, ne sirasd!

Nem siratta. Épp olyan büszkeség öntötte el a szívét, amikor rágondolt, mint az apjuknak. Nagy csata volt, amiben ugyan a vörös hajú ifjúnak nem kellett volna részt vennie, de hajtotta az ősök vére, így nem nyughatott. Ez volt az első és az utolsó igazi harca. Ha tovább él, biztosan nagyobb hős vált volna belőle, mint Roaldból, de neki nem ezt szánták. Tíz katona egyszerre rohanta le, s ő mind a tízet magával vitte. Nem itt volt a baj, de a trónörökösnek lassan rá kellett jönnie, hogy hiába erőlteti, nincs értelme.

– Nem teszem – sóhajtotta lemondóan. – Ha megbocsájtasz… – Épp készült felállni a helyéről, amikor a király odaszólt még neki negédes hangon.

– Szólnál a húgodnak, hogy jöjjön le vacsorázni? Megvárom itt.

A férfi torka és szíve egyaránt összeszorult, az ökle rászorított a szék fájára. Nagy erőfeszítésbe került, hogy ne essen az apjának. Kívülről az egészből csak egy kis szájrángás látszott, de belül tombolt.

– Persze – mondta végül falfehér arccal, majd kinyitotta maga előtt az ebédlő hatalmas, faragott ajtaját és kilépett a folyosóra.

A cselédek már itt is befejezték a dolgukat, szépen szőtt szőnyegeket aggattak az ablakok és néhol még a falak elé is. Ezek közül itt-ott kilógott néhány fáklya, amelyek homályos, sárgás derengéssel töltötték meg a tágas folyosókat. Ugyan a szolgálók mindig remek munkát végeztek, de az igény hiánya nélkül a vár berendezése javarészt dísztelenül maradt. Roald viszont a por és az egyszerűség ellenére is szerelmes volt a várba, melyet az otthonának nevezett. Az ódon kőfalak, a kissé megzöldül, hófödte réztető, a tornyok, amikből az egész királyságot be lehetett látni és a trónterem, amelyben egyszer ő fog uralkodni, mindet egyaránt imádta. Most mégsem tudott elmerülni a csodálatban. Az útja egyenesen vezetett, át a keleti szárnyba, ahol szűkös, nedves kőlépcsőkön lépkedett felfelé. Úgy vitték őt, mint valami őrült örvény, és csak még inkább elszédítették az amúgy is kavargó fejét.

Ahogy ezen az úton haladt, a szokásosnál is több emlék és még több érzelem szállta meg. Egyszerűen képtelen volt megérteni az apját, hogy hogyan feledhette el mindazt, ami végleg megkeserítette az Evinrudok amúgy is döcögős életét. Akadtak olyan nehéz napok, amikor Roald meg volt győződve róla, hogy a családjának királyi pályája, bár még el sem kezdődött igazán, máris véget ért.

Amikor már majdnem felért, egy ismerős arc jött vele szembe. Idefönt már olyan hideg volt, hogy mindkettejük lehelete meglátszott a levegőben. Rég nem fűtöttek már be erre.

– Leina. ‒ A férfi majdnem fellökte a vele szembejövő nőt, észre sem vette.

Ugyan régóta északon élt, a fiatal társalkodónő bőre mit sem fakult. Bárki látta, rögtön tudhatta a göndör haj és barnás külleme alapján, hogy délről érkezett. Őt még az édesanyjuk fogadta be a várba, és nagyon hamar Avery mellett kötött ki, mindig vigyázott rá.

– Apád ismét felküldött? – szegezte neki a kérdést visszafojtott hangon. A trónörökös észre sem vette, de a lány feszülten a szürke egyenruhájába markolt.

Evinrud bólintott.

– Mondd el neki, Roald! Ez így túl kegyetlen.

– Hogy tehetném ezt vele? – nézett rá keserűen. – Legalább ő boldog.

– Mit gondolsz, egyáltalán sejti?

– Kétlem.

Leina látta, hogy ura most nincs épp beszédes kedvében. Valójában ő sem volt. A múlt eseményei neki is legalább annyira fájtak, éppen ezért nem is szólt többet. Elállt Roald útjából és hagyta, hogy elhaladjon mellette a hatalmas test.

A férfi végre felért. Talán még sosem jött fel ide ilyen nehezen, mint ma. Amint az üres hálószobába ért, az orrát azonnal elcsavarta a doh fullasztó gőze. Még emlékezett, hogy innen mindig milyen finom illat szállt le, még a nyugati szárnyban is érezni lehetett, pedig az húzódott innen a legmesszebb. Avery imádta a parfümök mámorító aromáit, de ennek már nyoma sem volt.

Roald nehézkesen lépkedett be a szobába. Mivel a helyiség használaton kívül állt, az ablakokat nem fedték el. Az első dolga az volt, hogy kiszellőztessen. Nyikorogva csikordult az ablak rozsdás kilincse, és az este jeges lehelete azonnal az arcába csapott, és hozott magával néhány kósza hópelyhet is.

Miközben az ablaknál ügyködött, egy kilazult függönykarnis végleg megadta magát. Hangos koppanással ért földet a herceg lábánál. Egy kicsit utánanézett, de nem törődött vele. Minek? Szinte fel sem tűnt a sok kacat és porlepte bútorok között. Pontosan ma egy esztendeje, hogy itt nem takarítottak, így a pókhálók vaskos szövete egészen a padlóig lógott le, de legalább a por egy részét felfogták. Körülbelül három hónapja egy madár betörte az egyik üveglapot és szétzúzta Avery fésülködőasztalán a tükröt. A lyukat egy deszkával takarták el, a szilánkok meg még mindig a földön hevertek.

Szörnyülködve és némán nézett végig a szobában. Olyan volt, mint egy rémtörténet egyik helyszíne. Sosem hitte volna, hogy egyszer ezt fogja gondolni, de a sötétség és az egyéves, csontig hatoló hideg csak ezt mutatta.

– Hogy jutottunk idáig? – kérdezte magától, közben halott húga régi fekhelyére ült. Az ágy nagyot nyekkent alatta, a megmaradt paplanból pedig fojtogató porfelhő szállt fel.

Nagyot sóhajtva végigtörölt az arcán, majd a tenyerébe helyezte a homlokát. A padlót nézte, de amint rádöbbent, hogy mik azok a megbarnult foltok a piszkos fán, azonnal elkapta a tekintetét. A lábával gyorsan a megszáradt vérre húzott egy szőnyeget.

– Úgy sajnálom – kezdett aztán bele. Karját a combjára ejtette, élettelenül lógtak lefelé, mindeközben nagyot nyelt és az arcát a plafonra emelte, mintha ez segítene a feltörő érzelmeknek visszafolynia a torkán. Azt kívánta, bárcsak őt is sikerülne olyan könnyen elengednie, mint az öccsét. Mindkettejüket hiányolta, de a húga haláláért saját magát okolta. – Mit mondjak atyánknak? Mondd, Avery, mit mondjak neki, hogy miért nem mész le találkozni vele soha? Miért nehezítitek meg ennyire a dolgom? – Ugyan belül marta őt a bánat, a hangjából ez alig érződött, ugyanolyan dorgálva beszélt a testvéréhez, mint amikor még élt.

Aztán valami megtört. Erős teste előre csuklott, és száraz zokogásba kezdett. Rázkódott, mint a gyönge fa a szélviharban, de könnyek nélkül.

– Ő is látott téged – nyöszörögte. – Látott, ahogy itt feküdtél. – Roald az eltakart vér helyére dobbantott. – Akkor miért csak én emlékezzek?!

Felemelte a fejét, fehéredésig szorította a száját a sötét borosta alatt, aztán, mintha mi sem történt volna, felpattant az ágyról és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Vissza sem nézett. Mindig így ment ez. Akárhányszor feljött ide, néhány percre átadta magát az érzéseinek, elpanaszolta a bánatát, majd visszatért a mindennapokba, mintha minden rendben lenne. Ilyenkor általában mindig könnyebb lett a lelke, de sajnos az évforduló rettentően megnehezítette ezt. Most a feleslegesen feltett kérdések után is csak rosszabbul érezte magát.

Teljesen kiesett az az idő, amíg kiért a várból. Miként nem vette észre, ahogyan kitárta maga előtt a kaput, elment az őrök mellett, sőt, még a Királydombon is lesétált, ami igencsak meredek út. Önmagán kívül ért el a várdomb alatt elterülő erdő széléig, ott is csak az ébresztette fel, hogy megcsúszott a jégen, és vissza kellett nyernie az egyensúlyát. Morogva szorosabbra húzta magán a barna bundából varrt zekéjét, hogy a hideg ne fagyassza át teljesen.

Felkapta a fejét és a várra nézett, ami magasan fölötte tornyosult a domb tetején. Avery tornya pont belelógott a Hold ezüsttányérjába.

– Te hoztál ide? – beszélt hozzá. A sötét fenyőerdő tompán nyelte el Roald dübörgő hangjának neszeit.

Az erdő volt az a hely, amit a herceg mindenképp el akart kerülni, legalább ezen a napon, de úgy nézett ki, valami azt szerette volna, ha meglátogatja a testvérét.

Evinrud farkasszemet nézett a rengeteggel. A susogó fák ágai közt fütyülve tört meg az esti szél, miközben teljes törzsükben megrázta a tíz ember magas egyedeket. Ez volt a Lidérc-rengeteg. Nevét a benne settenkedő lényekről kapta. Senki sem tudta, mik voltak azok pontosan, és mindenki másképp látta őket; valakinek kísértetek, valakinek elfeledett emlékek, míg másoknak rémálmok képében jelent meg. Rengeteg történet szólt róluk Nesirilben. Talán most ők csalták ide Roaldot.

Minden valamirevaló nemesúr Nyugvó tó mellé építteti a várát, Bregor is így tett. Kis szerencsétlenség, hogy ez most ebben a misztikus erdőben volt, de így talán még inkább dicsőbbnek tűnt.

Legendák szerint a Nyugvó tavak Ydril, a főisten feleségének könnyeiből fakadó vizek, amelyeket akkor ejtett, amikor férje rengeteget háborúzott az emberekkel. Mára ezekből a keserű cseppekből dicső harcosok és családjaik sírhelye lett. A kristálytiszta hullámok alatt örök nyugalomban és sértetlenségben feküdtek a holtak. Nesiril esetében ez három embert jelentett: Astridot, Geroldot és Averyt.

Roald tétován lépett előre. Talpa alatt megreccsent a frissen hullott hó, amit csak néhány tűlevél piszkított be.

Pontosan tudta, ha bemegy, talán ottmarad. Nehéz döntés előtt állt. Nem ő lenne az első, aki belebolondul a Lidérc-rengeteg gonosz bájaiba, mégsem tudott ellenállni. Ha lát majd valamit, akkor messziről elkerüli, de jelenleg mérhetetlen vágyat érzett arra, hogy a Nyugvó tó mellett legyen legalább egy kicsit, ezért belépett.

Amint a fák közé ért, mintha megszűnt volna a külvilág. Olyan érzés volt, mint amikor tágas helyről hirtelen rettentő szűk szobába lépett. A fülében hallotta a fák susogását és esküdni mert volna, hogy valami még hozzá is ért.

‒ Már értem, miért kerül el mindenki téged esténként – jegyezte meg magának és a rengetegnek félhangosan.

Nem észlelte a szél neszeit, csak a fák reccsentek meg néha-néha mellette, amikor a nehéz ágak megszabadultak a súlyos hópárnáktól, mindemellett a gyanta illata egyenesen elkábította.

Nem is olyan messze már látta a kis tisztást, amelyen a Nyugvó tó csillogott. A holdfény úgy tört meg rajta, mintha kismillió gyémánt lebegne a felszínén. Igen. Ilyen dicső gyönyörűséget érdemelt az ő gyönyörű húga.

Ostobaság volt részéről, hogy azt gondolta, bármiféle akadály nélkül eljut majd itt, este, egy halál évfordulóján a céljához. Ugyan megfogadta, hogy nem néz félre és nem vonja el semmi a figyelmét, még levegőt is alig mert venni, mégis elég volt egyetlen egy nem odaillő nesz, hogy félrekapja a tekintetét. A herceg eszeveszett módjára kezdte el keresni a hang forrását. Hol jobbra, hol balra nézett, megfordult a tengelye körül, taposta maga alatt a megfagyott fűszálakat, amik megadón törtek el a súlyától, majd végül meglelte, amit keresett.

Mögötte szellem módjára, de dicsőn és lassan lépdelve haladt el egy ember alakú, sápadt fénypászma. Vörös haja libbent, a fehér ruhája úszott a levegőben, amitől Roald szíve rögvest majd kiugrott a helyéről, a torkában dobogott.

– Avery! – kiáltott utána, de az észre sem vette, haladt tovább egyenes úton.

A férfi tétovázott. Tudta, hogy csak egy árny, egy emlék, egy álom, de akkor is képtelen volt megállni, hogy ne rohanjon utána. Némi habozás után futásnak eredt, ha szembejött egy fa, ügyesen tért ki előle. Túlságosan csábította a tény, hogy újra szeretett testvére arcába nézhet, még ha az azután rögtön köddé is válik majd.

Amikor közelebb ért hozzá, egy kicsit megtorpant. Még nézni akarta, mielőtt szertefoszlik, ezért halkan lopózott utána. Avery egyre mélyebbre és mélyebbre vitte őt az erdőben, olyan mélyre, hogy már a lehelete eggyé olvadt a fák között terjengő nehéz köddel. Aztán egyszer csak a fénybe öltözött lány megállt. Úgy tűnt, mintha keresne valamit, bátyja szíve pedig majd belehasadt a látványba. Ő is ugyanígy kereste őt, és most végre megtalálta. Lassan közeledni kezdett felé.

Utoljára nézte meg jobban, derékig érő vörös haját, sudár alakját. Tudta, ha hozzáér, a fehér árny azonnal szertefoszlik, de legalább láthatta. Amikor elég közel állt hozzá, Roald felemelte a karját, és Avery vállára helyezte. Nagy meglepetésére viszont az nem tűnt el. Meleg húst és csontokat érzett a tenyere alatt.

A következő kép, amire a herceg emlékezett, az egy felé száguldó ököl volt, ami egyenesen az orrán landolt. A testrésze akkorát reccsent, hogy még őt is megijesztette. Azonnal a markába fogta, és egyszerre fájdalmas, egyszerre meglepett kiáltással hajolt előre.

– A rohadásba!

– Úr isten, bocsánat! – harsant fel a kétségbeesett hang azonnal.

A dicsőséges, gyászos pillanat rögvest szertefoszlott. A férfiból csupán egyetlen dühös kérdés szakadt ki:

– Ez mégis mire volt jó? – Kissé orrhangon beszélt, mivel még mindig szorongatta a hasogató testrészt, de már felegyenesedett. Bírta a fájdalmat, hiszen edzett harcos volt.

Lehetetlen, hogy egy lidérc megérintse, pláne, hogy behúzzon neki egyet. Teljesen biztosra vette, hogy Averyt látta az imént. Ki más lehetne?

– Senki sem mondta neked, hogy ne settenkedj mások mögött? – korholta az árny. – Rám hoztad a frászt!

Valahogy a hang nem stimmelt. Kellemes volt a hangszíne, jó volt hallgatni, ahogy beszélt, de Avery hangja jóval magasabban és csilingelőbben élt Roald emlékezetében.

– Jól van, azért ekkorát nem ütöttem – kacagott a lány, közben meglapogatta a férfi hátát, aki csak most próbált szipogni.

Fancsali arccal ugyan, de végre meg tudta nézni a lidércet, aki körül teljesen eltűnt a fehér fény. A felismerés úgy hasított belé, akár a villámcsapás. Egy lány állt vele szemben, ez kétségtelen, de nem Avery volt az. A hajszínük különbözött kissé, ezé inkább szőkés, nem olyan tüzes vörös, mint a húgáé, ráadásul az anyjuktól örökölt sárga szemszínnel sem bírt. Az előtte mosolygó lány írisze arany fényben tündökölt. Akkor mégis hogy lehet, hogy összekeverte őket? Az arcuk olyannyira hasonló… az övé kicsit idősebb, húsz év körüli, de mintha csak a testvéréről mintázták volna. Hosszúkás, finom arcél, egyenes, apró orr, magasan ülő almácskák és duzzadt, élénkrózsaszín ajkak. Még a szemük is ugyanolyan hatalmas, kerek és érdeklődő volt.

Roald hátratántorodott. Meg kellett kapaszkodnia egy fatörzsben, hogy el ne essen. A lány megriadva kapott utána, a kezébe kapaszkodott, amitől a trónörökös csak jobban megrettent. Nem álmodott. Hozzáért.

– K-k-ki… ki vagy te? – dadogta, mintha szellemet látna. Szinte így is volt.

– Jocelyn vagyok – mosolygott szélesen a hasonmás.

– Ja… Jas… – Szédülten ismételgette a herceg. Nem bírta nem fürkészni őt, ami kezdett feltűnni a másiknak.

– Joce – nevetgélt. ‒ Figyi, tényleg minden oké? Elég rosszul nézel ki. Te is a bulira tartasz?

– M-mi? – Egyre több kérdés, egyre több homály volt Roald fejében.

– Tudod – vigyorgott –, Derek halloweeni bulija. Én eléggé eltévedtem. Egyébként nem tudod, hogy a francba csináltak ilyen hideget? Ma estére harminc fokot mondtak, itt pedig konkrétan meg lehet fagyni. Oké, hogy elég pénzes, na de egy egész ökoszisztémát csinálni magának, az azért elég durva.

‒ Öko… mi? – pislogott értetlenkedve.

A férfi csak most nézett végig a lányon. Ugyan az öltözete előkelőnek tűnt, rettentő vékony anyagból készült. Az egész fehér színű vászon, a vállán finom ejtéssel és arany díszekkel.

– Ha tüdőgyuszit kapok következő hétre, nem tudom megírni a zh-t, akkor pedig meg fogok bukni! – panaszolta hulla fehér arccal, viszont csak értetlenkedő kifejezést kapott vissza. – Nem érted? Vagy te nem egyetemista vagy? – Roald hatalmasakat pislogott. – Egyébként király a jelmezed, honnan van?

– Király?

Kizárt, hogy ez az ő húga lenne. Ő sosem beszélt ennyit. Vagy visszajött a túlvilágról és teljesen más személyiséget kapott?

– Aha, nagyon tetszik! – Jocelyn közelebb lépett hozzá és végigsimított a zekéjén. – Hű, ez igazi? Biztos jó drága volt!

Kellemes… tényleg nagyon kellemes hallgatni, olyan mélyen zengő, erőteljes a hangja volt, mégsem az igazi. Olyan más, olyan…

– Fog… kérlek… fogd be egy kicsit!

Jocelyn így is tett. Nagyot nyelt ugyan, kicsit megijesztette a férfi, de ha ezt kérték tőle, akkor így tesz, már csak azért is, hogy megnyugtassa egy kicsit.

Roald próbálta összeszedni magát. Ki ez a nő és miért beszélt ennyi hülyeséget? Miért öltözött úgy, mintha valahol Messzeföldön lenne? Miért hasonlított ennyire a húgára?

– Te… – Elengedte a fa törzsét, és megállt a saját lábán. Magasan tornyosult a szőkeség fölé, ő mégsem hátrált. Olyan végtelen kedvesség sugárzott minden porcikájából, hogy öröm volt ránézni. Túlságosan is nagy öröm.

– Én? – kuncogott.

– Nem Avery vagy?

– Ki az az Avery?

Evinrud feje teljesen elszédült, nehézzé vált, mintha mázsás súlyt dobtak volna rá a magasból. Tényleg kár volt idejönnie. Ó, miért volt ilyen balga, hogy bemerészkedett? Ez biztos valami gonosz varázslat vagy egy unatkozó isten kegyetlen játéka! Bárcsak a szobában maradt volna!

– Úgy… te… úgy nézel ki, mint ő…

– Pedig nem. De figyelj, nem mehetnénk már a buliba? Tényleg összefagyok – panaszkodott, a tenyerével a felkarját dörzsölgette fogvacogtatva.

– Nem hiszek neked, nem… – A hosszú hajú herceg kóvályogva indult el előre, Jocelyn pedig érdeklődve bandukolt utána.

– Miről beszélsz? Várj, hogy is hívnak?

– Tudod… – Alig jöttek szavak a szájára. – Tudnod kell, hogy hívnak… ilyen nem létezik… neked…

– Pedig tényleg nem, hehe. Talán valami híresség vagy? – kérdezte sejtelmesen. Miközben beszélt, egy percre sem olvadt le csodás ajkairól a mosoly.

– A bátyád vagyok – fordult vele szembe. Olyan gyorsan történt a mozdulat, hogy a lány a herceg mellkasának ütközött, onnan nézett fel rá nagyokat pislogva. Most egy kicsit megmekkent ugyan, de nemsoká ismét visszanyerte kedves ábrázatát.

– Nem, én egyke vagyok. És amúgy is, még sose láttalak téged.

– Ne hazudj nekem! – reccsent fel ezúttal teljes erejéből a férfi. – Ne játssz velem! – Hátrálni kezdtek, mígnem Jocelyn vállába erősen bele nem kapaszkodott Evinrud és meg nem állította. Olyan kétségbeesetten nézett rá, mintha ezerévnyi gyász ülne rajta. – Már így is annyit szenvedtem miattad!

– Nem, miattam… – Jocelyn most szó nélkül maradt. Meredten bámult a férfi megviselt arcába. – Nem hazudok. Tényleg nem tudom, ki vagy ‒ válaszolta ezúttal már komolyan.

– Kegyetlen vagy! Hogy tudsz nekem ilyeneket mondani? Hát nem ismersz meg? – Immár teljesen biztos volt benne, hogy az istenek űztek vele tréfát, vagy a húga halála megjátszott volt. Akkor miért csinál úgy, mintha idegenek lennének? Reszketett a lány szeme. Nem akarta mutatni, de félt, mégis szilárdan állt. Ez csakis egy Evinrud lehet. – Avery!

– Jocelyn… még csak nem is hasonlít, de…

– Bebizonyítom! – mondta, de inkább magának, mintsem a vele szemben állónak.

– M-mégis mit?

Roald szó nélkül hagyta és elindult a Nyugvó tó felé. Nyomában végig ott haladt a hasonmás teljesen értetlenkedve. A férfi már elszánt volt. Biztosra vette, hogy Avery holtteste nem lesz a tó mélyén, különben ez az egész nem lenne lehetséges. Ugyan a Jocelyn nevezetű egyén nem pontosan úgy festett, mint ő, a szívében mégis olyan érzések keringtek, amelyek összetévesztethetetlenek voltak. A húgának kell lennie, belőle pedig csak egy van. Aki most itt állt. Nem lehetett a vízben.

Amint odaértek, Roald tétovázás nélkül ugrott a Nyugvó tóba, megszegve ezzel mindazt, ami szentnek számított a vallásban: élő nem léphetett a holtak birodalmába. Mégsem történt semmi, nem csapott belé villám, nem húzták a szellemek a mélybe, csak gyorsan úszott, és alig hallotta Jocelyn kiáltozását a part felől.

– Te idióta! Szarrá fogsz fagyni, azonnal gyere ki onnan!

Viszont a herceg nem törődött vele. Pontosan emlékezett, hogy Avery holttestét hol süllyesztették a habok alá. Addig úszott, majd ott lebukott és kutakodni kezdett a sötétben. Alig látott valamit, de a szíve után ment és nem hiába. Az ujjai nemsokára békanyálként hullámzó hajba akadtak. Még mélyebbre merült, karjába fogta a holttestet, de itt már alig bírt mozogni. Itt van… hogy lehetett itt? Akkor a másik lány csak egy lidérc lenne?

A parthoz közel bukkant fel. Halott húga feje a mellkasán pihent. Érezte a karjai között, mégis a parton is őt látta. Levegő után kapkodva vetette meg a lábát a partszakaszon. Émelygett és szédült. Nincs mese: kettő volt belőle.

Jocelyn sikoltva hátrált, míg el nem csúszott a havon, közben a szájához kapott, hogy ne zokogjon fel. Nézte, amint a férfi egy hullával a kezében kisétált a vízből. Egy hullával, amely pontosan ugyanúgy nézett ki, mint ő.