Prológus

Sziasztok ^^

Szertném nektek bemutatni a régi-új történetem prológusát. Ugyan az ötlet régi, de a történet szinte teljesen,  kivitelezés pedig abszolút mértékben új.

Mindneki olyannak ajánlom a sztorit, akit érdekel egy olyan fantasy történet, amelynek nem vámpírok és vérfarkasok, sőt, nem is orkok, törpök vagy tündék vannak a központjában, hanem emberek és istenek megannyi emberi és isteni problémával és konfliktussal.

Nagyon remélem, hogy el fogja nyerni a tetszéseteket az Északi szél.

Ha tetszik vagy ha éppen nem, kérlek, valahogy mindenképpen jelezd nekem, hiszen nekem az olvasók véleménye a legfontosabb! :)

Mindenkinek jó olvasást kívánok!

A férfi szürke szemében úgy vöröslöttek az égő házak lángnyelvei, akár a pallos acéljára fröccsent vér.

Diotyr komótos léptekkel ért a kihalt falu határába. Tekintetét végigfuttatta a tűzvészre ítélt faházak máglyáin, és a tömérdek mennyiségű vérbe fagyott hullán. Hasonló látványra számított, hiszen ő ébresztette fel a falusiak szívében a haragot egymás iránt, azonban a harc gyorsasága őszintén meglepte. Talán akadt volna néhány valamirevaló férfi vagy nő itt, aki védhette volna a hátát. Csupán egy röpke pillanatra futott át a gondolat az elméjén, aztán nekiindult a falunak.

A hajnal hidege a felolvadt földbe fagyasztotta a halottak vérét. A feltámadó jeges szél elől még ő maga is a fejébe húzta a csuklyáját, mégis a szakállába fagyott a hó, ugyanúgy, mint ahogy a bundából varrt palástja szőrszálai közé is beette magát. Mégse zavarta a hideg. Szinte nem is érezte. Néhol átlépett egy-egy holttesten, és inkább élvezte azt a felháborodott, mély csendet, amelyben még tompán érezni lehetett az egykori élet halk neszeit. Némán hallgatta a pattogó szikrákat, a súlyától megtörő fűszálakat és a köpenye alatt morgó varjút, közben pedig célt nem tévesztve, kifejezéstelen arccal baktatott fel a domboldalon.

Egy pillanatra megállt, amikor az egyik lángoló kunyhó maradványai a lába elé estek. A hangzavartól a kalitkában lévő állat csapkodni kezdett a szárnyaival, amitől a férfinak úgy tűnt, mintha a levegőbe felcsapó szikrákat nem a gerenda becsapódása okozta volna, hanem a varjú kavarta fel a tüzet. A gondolatra halvány mosoly húzódott szét a száján, majd a maradványokat kikerülve tovább folytatta az útját a füstfüggönyön keresztül.

Nemsokára elérte a domb tetejét, ám mielőtt teljesen felbukkant volna, megtorpant. Egy csapatnyi hulla között egy sudár, női alak álldogált. A tetemeknek már nekiestek a varjak, és úgy tűnt, hogy őket figyeli olyan lenyűgözve a teremtmény. Ő maga is a madárszárnyakhoz hasonló fejfedőt viselt. Diotyr jól ismerte a darabot, hiszen az apja hosszú időn át dicsekedett vele az összes többi istennek, és közösen Darbumnirnak nevezték el a halálmondók vakságára kitalált szerkezetet. A Darbumnir alól alig egy ujjnyira láthattak ki a viselői, és akkor is csak a földet szemlélhették. A fejfedőt szorosan a fejük köré szorították, amit csakis egy égi vehetett le róluk.

Diotyr alaposan végigmérte a nőt, majd megunva a látványt és a fojtogató füstszagot, kiemelkedett a domboldal takarásából. Amint megvetette erős lábait a tetőn, a varjak hangos csapkodással azonnal elszálltak, és nemsokára csak fekete foszlányok látszottak utánuk a szürke égbolton. A nő tátott szájjal emelte feléjük a fejét, habár nem láthatott semmit sem. Néhány kósza pillanat után a férfi irányába fordult, és sötét, zsákszerű ruhájába markolt, amely alaktalanul lógott a testén.

‒ Mit akarsz tőlem, Vaslábú Diotyr? ‒ A teremtmény hangja két színen szólt, és mindkettő olyan kellemes volt, mint Északon a tavasz.

‒ Hát, még így is felismersz, halálmondó?

‒ Csak te vagy az, aki lépten-nyomon megjelenik egy mészárlás után.

‒ Csak ha én csináltam. ‒ A férfi szőke szakálla alatt széles vigyor terült szét, és közben megengedően széttárta hatalmas karjait. ‒ De te és a testvéreid sem panaszkodhattok. Egy alkalmat sem hagytok ki, amikor varjakat lehet lesni, hogy esetleg megleljétek a szívetek…

‒ Miért tetted? ‒ szegezte neki a kérdést.

Nem válaszolva közeledett az égi a nő felé. Mindig csupán ekkor vált teljesen nyilvánvalóvá számára, hogy a halálmondók valóban nem láttak. Hiába dicsekedett el az apja olyan hosszú időn át a találmányával, és hiába tudta, mire való a fekete szárnyas Darbumnir, az életben szembesülni a hatásával teljesen más volt. Teljesen lenyűgözte, már-már költőinek vélte, hogy a halálmondóban megragadt emlékek miatt még mindig úgy cselekedett, mint aki mindent látott a világból. Hát lásson újra egy időre.

Az égi erősen megragadta a fejfedőt a két hátracsapott szárnynál, és levette a nő fejéről. Lassan nyíltak fel a pillái, ugyan még csak félhomály uralkodott, még ez is zavarta. Amikor kinyílt, felragyogtak a piszkos jég színű, csillogó íriszek.

‒ Kár ilyen tekintetet elrejteni ‒ mormogta a férfi.

A halálmondó döbbenten pislogott az égire. Más esetben bármit megadott volna azért, hogy ismét lássa a világot, de most éppen az ellenkezőjét érezte. Kinyitotta a száját és kidugta rajta a nyelvét, majd erőset harapott, ám Diotyr épp idejében közelebb szökkent, és a nő szájába dugta az ujját.

‒ Áh ‒ nyögte dühösen ‒, én nem tenném a helyedben. ‒ Közelebb hajolt a halálmondó füléhez, és suttogni kezdett. ‒ Megtaláltam a szíved, amelyet oly régóta keresel.

A barna hajú nő döbbenten hátrált el az égitől, hitetlenkedve rázta a fejét, egészen addig, amíg Diotyr le nem oldozta az övéről a kalitkát benne a varjúval, majd egy büszke vigyorral felmutatta az állatot. Rögvest nyúlt is érte a halálmondó, de a férfi kiragadta az ujjai közül.

‒ Feltételem van ‒ jelentette ki ellentmondást nem tűrve.

‒ Mégis mit adhatnék én a háború istenének? ‒ Úgy tett, mintha nem tudná, mit fog kérni. Pontosan tudta, főleg azok után, amiket látott.

Diotyr elnevette magát. Nem csak az alkata, de a hangja is csatába illő volt; úgy hasította a levegőt, akár egy kürt.

‒ Nem is tudom. Jósolhatnál. ‒ Az isten egyelőre kedélyesen válaszolt, bár már érezte a gyomrában a türelmetlenséget. ‒ Hiszen én rendeztem neked a vérfürdőt, csak azért, hogy idecsaljalak és átadhassam neked a szíved.

‒ És garantálod, hogy az enyém lesz. ‒ Lassanként a közeledő végzet félelme látszódott a halálmondó gömbölyded, hófehér arcán. Az ajkai reszkettek a feszültségtől. Amint Diotyrra vetődött a tekintete, tudta, miről fogja kérdezni az isten. Ő és a nővérei az egész világon a legjobb jósnők hírében álltak, azonban legnagyobb szerencsétlenségükre nem csak a jövő évi termést látták előre.

‒ Természetesen ‒ biccentett a szőke, a nyomatékosítás kedvéért pedig megrázogatta a kalitkát. A benne ülő fekete madár csendesen, a fejét kapkodva szemlélte az eseményeket.

‒ Akkor kérem! ‒ nyújtotta a kezét.

‒ Előbb a jóslat ‒ mondta feszülten a férfi. Hozzá akart még fűzni valamit, ám most elakadt a hangja. Nagyot nyelve mozgolódott a halálmondó előtt, idegességében végigsimított az arcán. ‒ Tudnom kell.

‒ Nem mindig akarod azt tudni, amiről azt gondolod, hogy tudni szeretnéd.

‒ Ne csavard a nyelved! ‒ ordított fel a férfi. A hangját elnyelte a füst és a távoli erdők. ‒ Két hold is eltelt azóta ‒ kezdett bele fortyogva ‒, hogy találkoztam egy nővéreddel, s amint meglátott, leharapta a nyelvét. Rá alig három napra, a következő ugyanezt csinálta. S az azt követő nyolc szintén. És most te is.

‒ Szóval te irtottál ki megannyi falut, hogy odacsalogasd a nővéreim…

A halálmondó nem bírta végigmondani, a szavait megállította egy nyakára szoruló, acélos tenyér. Fuldokolva csapkodott a levegőbe, egyre csak a madár után nyúlt, de sehogy se érte el. Diotyr csak a fél kezével tartotta, és a magasba emelte, hogy a lehető legtávolabb legyen a nő a szívétől.

‒ Tudom, hogy nálatok mit jelent a nyelvetek leharapása. Waldros átka súlyt titeket, amitől születésetektől fogva képtelenek vagytok hazudni, annak ellenére, hogy pontosan látjátok, ki mikor fog meghalni. S apátok áldása, hogy a szívetek emiatt kiköltözött a testetekből, hullazabáló varjúformát öltve magára. És azt is tudom, hogyha a testetek hal meg, a lelketek visszaszáll a szívetekbe. Két életetek van. Szerencsétlenségedre azzal is tisztában vagyok, hogyha igazat mondtok, és megmondjátok az emberek halálának idejét, ti is és a szívetek is elhaltok. ‒ Miközben beszélt, a nő szeméből a megaláztatástól és a fájdalomtól könnyek kezdtek el folyni. Ennek láttára a férfi egyszerűen csak a földre ejtette őt.

A halálmondó a torkát szorongatva, a porban és vérben fürödve próbált a lehető legtávolabb kúszni az istentől, de a keze hamarosan hullahegybe ütközött, és nem jutott tovább.

‒ Nem kényszeríthetsz erre! ‒ sivította kétségbeesve.

‒ Dehogynem – búgta lenézően a férfi. ‒ Szerencséd van, mivel isten vagyok, kevés az esély arra, hogy valaha is meg fogok halni, így ugye nem is tudod megmondani majd az idejét. Tehát nincs mit megjósolni. Tehát nem fogsz meghalni se te, se a madár. De azért kíváncsi lennék. Csak a biztonság kedvéért ‒ játszott a hangjával.

A nő próbálta összeszorítani a szemét és nem látni, amit látott Diotyr jövőjében. A halála már csak attól függött, hogy mikor teszi fel az isten a kérdését.

‒ Dönthetsz, alávaló Merelnir leánya! Vagy megmondod a jövőm és meghalsz nyugalomban, vagy tovább tereled a szót, de akkor megölöm a varjad, és te élhetsz tovább annak a tudatában, hogy halálod után nem lesz még egy esélyed. Akár egy embernek – mutatott körbe a tetemeken jókedvűen. ‒ Ó, és meg ne próbáld még egyszer leharapni a nyelved. Tudod, hogy úgysem sikerülne.

‒ Merelnir haragja sújtson rád, Vaslábú Diotyr, háborúk atyja! – A nő minden erejéből zokogva sikított, bájos arcát elcsúfította a félelem. Nem akarta meghallani a férfi hangját, aki lehajolt hozzá, és ismét elkapta a nyakát. Olyan közel húzta az arcához, hogy az ajkaik játszi könnyedséggel tudták volna érinteni egymást. ‒ Ne! – üvöltötte.

‒ Meg fogok halni?

 A háború istenének hangja suttogva zúgott a nő fülébe. Megtörve próbálta visszatartani a fájdalmas szavakat, duzzadt ajkait szorosan összezárta, de nem bírta sokáig, az igazság pengeként vagdosta fel a nyelvét. Végül nehézkesen, reszketve nyögte ki a jóslatát.

‒ Igen.

Utolsó cselekedetként a halálmondó szeme ismét könnyezni kezdett, majd nagy levegőt véve mélyen az isten szemébe nézett. Az oly erős és dicső Diotyron, a háború istenén, ki eddig azt hitte, hogy hatalma örökké tart majd, most nem látott mást, csak a rettegést.

A varjú feje élettelenül koppant a kalitka alján, és Merelnir leánya gúnyos mosollyal az arcán zuhant a halálba.